Minden kislány rózsaszín. Izgatottan szaladgálnak a bölcsi és az ovi között. Itt egy szalag, ott egy szárny – a fiús anyukák és apukák csak hüledeznek. Azután az egyikük felsóhajt: „de jó, hogy fiam van...”
Persze ezt nem gondolja ám véresen komolyan. De azért tényleg vicces látni azt, ahogyan a sok rózsaszín kiscsaj mind-mind hercegnő/királykisasszony, pillangó/tündér, esetleg menyasszony kívánt lenni. Ez utóbbin mondjuk többen kiakadtunk, és azt konklúdáltuk, hogy ott valami nagy frusztráció lehet a családban. Léna ugyanis egy menyasszony teljes díszében pompázik, van rajta a fátyoltól a diadémen át minden, ami egy menyasszonynak kell, még kicsi rózsaszín csokor is akad a kezében. Ha nagyon űberemancipált lennék, most mindenféle szentségelésbe fognék, így viszont csak egyszerűen kiakadtam picit, aztán ment az élet tovább. Rózsaszínben amott.
Emitt meg, a fiús térfélen, pirosban. Mert az volt ma a menő. A Mekkvín, azaz a sportautó, aminek nincs magyar neve, viszont megy, mint a villám, lökdösték is egymást az óvodások érkezéskor a padok körül versenyezve. Bár a lányos beöltözési sztereotípiák erősebbek, azért a fiúk sem olyan hihetetlenül változatosak, ha már a verda ennyire viszi a pálmát. Volt azért dzsungelharcos (terepszín nadrágban és zöld sállal, anyuka szerint ennyire futotta a kreativitásukból), akadt manó, éjjelig stoppolt micimackójelmez (az egyetlen, ami „gyári” darab, nem otthon készült). Egyébként jó volt látni, hogy a szülők azért többnyire nem intézték el annyival a dolgot, hogy bementek egy boltba és megvették a jelmezeket. És persze az volt a lényeg, hogy a gyerekek élvezzék. És az működött is.
Érdekes, régen valahogy, talán az idő, talán a kor, esetleg szimplán az anyagok hozzáférhetősége miatt jóval kissebb volt a választék fiúfronton. Volt a hirdetőoszlop, az indián-káuboj-páros, meg volt a nagy frusztrációk okozója, a krumpliszsák. (A férjem az volt elsőben, azóta sem tudta feldolgozni.) Sokkal több sosem. Néha becsúszott fiúban a macska, de nagyjából ennyi. Most meg fiús szülőnek a legjobb lenni farsangkor. Ezt persze csak addig mondom, amíg a lányom bölcsibe nem megy. Mert onnantól lányos szülőnek lesz jó lenni, szuperjó, és imádni fogom a rózsaszín szalagokat.
És hogy az én fiam mi volt? Hát természetesen Thomas. A gőzmozdony. Próbáltam én rávenni a Bob mesterre, mert ahhoz van sisakja (biciklis, de sárga), van olyan öve, amire a szerszámait fel lehet ragasztani és persze vannak műanyag szerszámai. Ellenállt. Csak a vonat. Én meg napokig azon agyaltam, hogyan is csinálunk belőle gőzmozdonyt, hogy dackorszaka közepén egy „rohamnál” ne őrüljön meg a cuccban.
Azután jött az Apja, az okos és kreatív, és kitalálta, hogyan is legyen a fiunk Thomas. Így.
