Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kata mindig tudta, saját gyereket, vagy örökbefogadottat szeretne: mindkettőt. De egyik út sem könnyű... - erről ír nekünk minden héten.
Hogy saját gyerek-e, vagy örökbefogadott, szerzőnk számára sosem volt kérdés. Mindkettő. De talán ő sem számított ennyi nehézségre az úton... Sorozatunkban Kata ír az örökbefogadáshoz vezető útról, és az úton megélt tapasztalatairól.
Szívszorító perc, amikor az örökbefogadó szülő és a gyermeke találkozik. Ám ezt a pillanatot nem szabad soha elfelejteni, sokat kell mesélni róla a kicsiknek...
Amikor néhány hónap alatt a harmadik ismerősünk büszkélkedett el vele, hogy első próbálkozásra teherbe esett, a szívem mélyén tomboltam. Persze udvariasan gratuláltam, de legbelül mardosott a kérdés: mit csinálnak ők jobban, mint mi, hiszen évek óta sikertelenül próbálkozunk. De erről a kudarcsorozatról kevesen tudtak. Nem beszéltünk róla akkor sem, amikor kérdezgettek, hogy miért nem vállalunk gyereket, vagy megjegyzéseket tettek, hogy már benne vagyunk a korban, ne a karrierünkkel foglalkozzunk! Sőt, sokáig képes voltam mosolyogva azt válaszolni ilyenkor, hogy majd ha eljön az ideje, jön a baba is. Végül egyszer úgy dühbe gurultam, hogy visszavágtam egy érdeklődőnek, hogy ez olyan kérdés, mintha én az ágybeli teljesítményét firtatnám. Szerencsére vette a lapot. Az i-re az tette fel a pontot, amikor az egyik legjobb barátnőm bejelentette, hogy gyermeket vár, de elveteti, mert neki egyet is elég felnevelni. Utólag bevallotta, éppen miattunk gondolkodott néhány napig azon, hogy nem megy el a műtétre, mert félt attól, mit fogok szólni, hiszen évek óta küzdöttünk, és több mint két éve álltunk sorban örökbefogadásra várva. (Akkor még nem is sejtettem, hogy én is babát várok.) Az abortusz híre kellőképpen felzaklatott. Olyannyira, hogy szakítottam korábbi elveimmel, és nyitottam egy új fórumot az egyik portálon, hogy megoszthassam gondolataimat. Leírtam, hogy majdnem öt éve várunk arra, hogy egy lurkó beköltözzön a gyerekszobánkba, mégsem akar megérkezni. Közben meg tudom, vannak olyanok, akiknek a pocakjába beköltözik egy nem szívesen látott lakó. Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva jelentkezett egy nő. Mivel az anyagi viszonyaink iránt érdeklődött leginkább, nem fűztem hozzá sok reményt, hiszen venni nem akartam gyereket. Itt azért nem egy kiló krumpliról van szó, ráadásul illegális is lett volna. Az persze más, ha kifizeted az anyuka magánorvosát vagy gyümölcsöt, vitamint viszel neki ajándékba, de ahhoz nem lett volna gyomrom, hogy konkrétan a gyerekért fizessek. (Persze tudok olyanról, akinek nem gond. Egy ismerős pár kicselezte a gyámhivatalt és a nyílt örökbefogadással foglalkozó alapítványokat is. Az örökbefogadás egyik feltétele ugyanis az, hogy a szülő és a gyerek között nem lehet 45 évnél nagyobb korkülönbség. Mivel a férfi közel volt a korhatárhoz, ezért egy ügyvéd tanácsára megbeszélték az örökbeadó anyával, hogy nyilatkozzon úgy, hogy a férfi a gyermek apja, így nem klasszikus örökbefogadásról volt szó.)
A második anyuka levelét megkönnyeztem. Leírta, hogy a férjével nem tervezték a babát, csak becsúszott. Hangsúlyozták, hogy pénzt nem szeretnének, csak azt, hogy jó helyre kerüljön a pici. Lett volna előnye a nyílt örökbefogadásnak a titkossal szemben: így az ember tudja, kinek lehet hálás a gyermekéért. S talán könnyebb is felvenni a kapcsolatot, amikor a lányunk vagy fiunk úgy dönt, hogy meg szeretné ismerni a vér szerinti szüleit. Mert hogy előbb-utóbb megkeresi, az biztos. Nem azért, mert nem szereti vagy el szeretné hagyni a szüleit, hanem azért, hogy tudja, ő honnan is érkezett. Mert a gyerek tudja, érzi, hogy hol töltötte élete első kilenc hónapját. Az egyik ismerősöm hároméves kislánya még arra is emlékszik, hogy nem fogadták szívesen, amikor megfogant, és időről időre el kell neki mesélni, hogyan született meg az idegen néni pocakjából, és hogyan vette először kézbe az édesanyja. Persze a beszélgetés, hogy a gyermekünk nem a méhünkből, hanem a szívünkből született, nem könnyű, és nem is lehet egyszer ,,letudni". A gyerek ugyanis hajlamos ,,elfelejteni" a kellemetlen hírt, hiszen ő mindenképpen azt szeretné, ha az szülte volna, akit ő anyaként szeret. S hiába mesélik el neki háromévesen, hogy ez nem így volt, elképzelhető, hogy a kicsi az információt elrejti az agya rejtett zugába, és soha többet nem vesz róla tudomást. Éppen ezért az örökbefogadást nem szabad titokként kezelni, hiszen a titok egyfajta bűnt, szégyent feltételez. S az örökbefogadás nem bűn, hanem egy csoda. Ahogyan egy kislány megfogalmazta és mindenkinek elújságolta az óvodában: ő nemcsak úgy lett, őt választották a sok gyerek közül a szülei, ezért ő különleges. De olyan is van, aki 18 évesen elveszítette az imádott fiát, mert addig tagadta előle, hogy örökbefogadta volna. A fiú persze sejtette, hiszen mindig van egy jó akaratú szomszéd, ismerős, utcabeli gyerek, óvodában csoporttárs, aki megosztja vele az információt.
Mi mindig úgy terveztük, hogy majd mesélünk. Elmeséljük a szívbéli gyermekünknek, hogyan találkoztunk először. Elmeséljük a Nekem két születésnapom van című könyvet. Sőt, két születésnapot is tartunk: egy valódit, amikor született, és megünnepeljük azt a napot is, amikor hazakerült. Hiszen ez valóban ünnep, de persze idő kell, míg a család családdá válik. De nincs ez máshogy egy vérszerinti gyermek születésénél sem.
