Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Soha nem is gondolunk bele annak a sok ezer nőnek az életébe, akik anyák, ám ebbéli küldetésük nem a fogantatás pillanatában kezdődött. Az ilyen anyává válásról ír nekünk Anya csak egy van című sorozatában olvasónk, Ariete.
Soha nem is gondolunk bele annak a sok ezer nőnek az életébe, akik anyák, ám ebbéli küldetésük nem a fogantatás pillanatában kezdődött. Az ilyen anyává válásról ír nekünk Anya csak egy van című sorozatában olvasónk, Ariete.
(3. rész)
Minden családban nagy öröm, ha a gyermek elkezd beszélni. Számtalan vicces helyzet és szójáték a gyermeki szóképzés nyomán alakul. A gyerekszáj megörökítésére füzetet nyitottunk, abba jegyeztük fel az aktuális bombaszövegeket.
Amikor a nagymamámtól, vidékről hazahozott teknőt meglátta, megkérdezte, mi ez, béka? Mondom, nem, teknő. Erre ő: teknőbéka! Csakhát a gyermeki beszéd nem csupán vicces és tündérnyelvű, hanem igen őszinte is. S minthogy az, néha nem könnyű jól, azaz az ősznteséget megbecsülve érteni. Miközben azt szeretnénk, hogy a gyermek meséljen el mindent, válaszoljon őszintén, vajon elbírjuk-e azt a terhet, ami ezzel együtt jár?
Már egy kerek éve együtt élünk hárman, apa, a kicsi és én. Egy alkalommal, amikor édesanyja egy napi együttlét után hazahozza az apróságot, kitör a vulkán. Belépve az ajtón éktelen sírásba kezd. Vigasztalhatatlan, elhúzódik, még a kis kezével is eltol. Mindkettőnket. Egész este levert. Bár lassan-lassan megnyugszik, valami nem kerek. Este már éppen a búcsúpuszit adnám, amikor ismét elkezd sírni. Kérdem, mi a baj, miért sírsz édes? Hüppügve feleli, anya és mama nagyon szomorúak. Kérdem, miből gondolod, hogy szomorúak? Mert mondták, és mama sírt. Ó, hogyaza...! Kezdem magam felpumpálni, belesajdul a szívem, ahogyan elképzelem a könnyes búcsút. Aztán arra gondolok, na nehogy már elrontsátok a gyerek estéjét! Tapogatózva belekezdek: anya és mama nagyon boldog, mert náluk voltál, és mama nem szomorú már. Ő is megvacsorázott, mint te, fogat mosott, mint te, és lefeküdt (felkeltem az érdeklődést, kerekednek a szemek, szűnik a szipogás). Az ágyban arra gondol – folytatom, – hogy milyen jó volt veled, játszottatok, és alig várja már, hogy ismét találkozzatok. Ha hiszitek, ha nem, hatszor egymás után el kell mesélnem, mit csinál mama és anya, közben olyan kérdésekre kell felelnem, hogy „és mit vacsorázott?”, meghogy „és anya is..?” válaszolok, kicsit színezek, végül még a nevetésre is ráveszem. Mosolyogva elalszik. Ekkor én először megérzem, bármit képes lennék megtenni a kicsi leli békéjéért.
Később is jött haza leverten, sírva a gyermek. Olyan is előfordult, hogy a kétheti menetrenden kívül maga kérte, jöjjön anya. Új mondatot is tanul: „nagyon fogsz hiányozni nekem!” Értjük, apja hívja, látni szeretne a kicsi. És a gyermek megszokja, hogy vár, és ma már elfogadja, hogy néha hiába. Ebben az időben történt, hogy indulok a közértbe, kifliért, tejért. Utánam szalad az ajtóhoz, görbül a kicsi száj: nagyon fogsz hiányozni nekem! Leguggolok, átölelem: hiszen tíz perc múlva itt vagyok, csak a közértbe megyek....
Mivel a gyermek őszinte, elmeséli mi történik vele. Merre járt, mit csinált. Együtt élünk, hát elmeséli anyának, mamának a játszóházat (velem), a homokvárat (velem), az úszást (velem)... Egy alkalommal a nevemen szólítja anyját. - Én nem ő vagyok, én anya vagyok! Nem ő az anyukád, én vagyok az anyukád! Ő neked senki! Apjával veszekedés telefonon: AZ (ez lennék én) csak egy „vér szerint vadidegen” ! Innen az örök jelző, amit azóta is használunk.
Egy alkalommal javaslok a kicsinek egy röpke rendrakást, kilátásba helyezve egy azt követő hatalmas nagy bulit. Ezt a szót, hogy buli, annyira szereti, hogy azóta még az asztalnál is használjuk. Megy a malackodás és a hancúr, én ránézek, erőltetve a komolyságot, és megkérdem: mit csinálunk az asztalnál, te huncut? Ő felkiált: az asztalnál nyugi, utána buli! De ezúttal nem hat a „buli”. Morcos arc, durcás fej. Nógatom, mi van, gyere! - Nem segítek. Neked nem kell szót fogadnom, csak apának. Csuklásszerű hangot hallatok, felhúzott szemöldökkel érdeklődőm.-És aztán ezt meg honnan veszed,? Hát anya mondta...
Azzal kezdtem, milyen öröm, ha a gyermek beszél. Mennyi báj, szeretet, móka van a szavakban. És addig, amíg meg nem szokja, hogy mikor, kinek, hogyan és mit kell mondania, addig a percig mindenkivel őszintén beszél. Nagyon nagy kincs a bizalom, és bizony volt egy jó erős fél év, amikor minden nap el kellett döntenem, akarom-e nevelt gyermekem őszinteségét, akarom-e a bizalmát megtartani. Meg akartam tartani. Ez, és egyedül ez segített át azon az időszakon, amikor egy-egy nagyis és anyás látogatás után úgy jött haza, hogy rám nézett és azt mondta: nem szeretlek. Csak azért nem szakadt meg a szívem, mert tudtam, egy óra múlva már újra szerelmet vall, és újra rajtam csüng, ugyanúgy, mint egy-két-három nappal azelőtt. És minden visszatér a normális kerékvágásba. A szeretete ad erőt ahhoz, hogy soha, és ezt szó szerint értsétek, soha nem tudtam úgy felbosszantani magam, hogy ne tudjak átlépni egy butaságon. Hogy soha egyetlen rossz szót se ejtetsek neki sem az anyjáról, sem a nagyanyjáról.
Nemrég elővettük a régi fényképeket, és elmeséltem neki, hogyan volt ő anya hasában, meddig lakott ott, hogyan jött ki onnét, és hogyan cseperedett. És a mai napig úgy engedem el otthonról, hogy a puszival együtt a fülébe súgom: érezd magad nagyon jól anyánál és mamánál.
Tudom, nem fog mindig mindent elmesélni, és lesznek majd titkai. De remélem, hogy sose fog attól félni, megbánt engem, vagy szomorúságot okoz azzal, ha valamit elmond. Remélem, hogy mindig lesz bátorsága elmondani nekem, amit szeretne.
Hogy ez milyen nehéz volt, amikor megérkeztünk a „nem” korszakba, arról majd a jövő héten, a búcsúfejezetben mesélek.
Ariete
