Jaj, de szeretem, amikor jön a rántotta-készítés, a nappaliban filmnézés, vagy az autóversenyzés ideje! Ahhoz ugyanis rendet kell rakni, én pedig folytonos kísérletezgetésben vagyok, vajon mi az, amire kapható közben a kicsinyem, mi az, ami felvillanyozza. Te folyton ügyesebb vagy? Magadra vess! Szupergyors és tökéletes megoldásod van mindenre? Akkor csinálhatod helyette, amíg el nem költözik...
Nem tudom, nálatok mi a szokás. Szoktatok-e parkettáról enni, vonalzóval pelenkákat és kisingeket hajtogatni, vagy nagyságrendbe igazgatni a polcon díszelgő meséskönyveket. Nekem van némi, hogy is mondjam, kihívásom rend-rendetlenség ügyben. Valahogyan úgy vagyok, hogy ha bizonyos dolgok bizonyos fokig elharapódznak, én attól még végtelen lelki békével alszom. Tudom persze, hogy eljön a pillanat, amikor halált megvető bátorsággal fel kell számolnom például a felgyülemlett tiszta ruhákat a teregetőről, és a környék kosaraiból. Mosó Masa, teljes mosodájával együtt nálunk született az biztos, mert egyszerűen képtelen vagyok egy olyan fényképet készíteni, amikor se a szennyestartóban, se a mosógépben, se a kritikátlan mennyiségű szárazruha-gyűjtő kosárban, pláne a szárítókon nincs egyetlenegy ruhadarab se. Tudom, ebben nem vagyok következetes, hiszen ha minden nap foglalkoznék a kérdéssel... akkor mi lenne? Idő. Azt hiszem, sajnálom a másra jól használható időt, ezért halogatom az elkerülhetetlent. Ha jön egy „mindenki levonult a pályáról” szituáció, benyomom az AC/DC-t (szieszta alatt hordozható mp3 lejátszó fülhallgatóval) és a zene erejéből erőt merítve, felszámolom az addigra gigászira duzzadt halmot.
Szeretem, ha este a kicsi elcsendesedése és anyából vérbő háziasszonnyá válásom között van egy fél órácskám a konyhában, mert reggel nem szeretek kávézni az előző vacsora okozta teljes mértékileg normális kupijában. De ha az uram épp' nem adja meg ezt a fél órát, vagy éppen cikket kellene írnom a Porontyra, én lazán felkelek inkább reggel egy kicsit előbb, hogy helyre tegyem a számomra fontos terepet. A kádban fürdés után ottmaradt komplett játékbolti kínálattal pontosan ugyanígy vagyok. Mert egyszer-egyszer bizony ez is előfordul minálunk. Ha úgy jön ki a lépés, ott alszanak együtt békésen a kacsák, a vízimalom, négy cápa és a kislabda. Utóbbiból kettő, a többit nem tudom fejből.
Amióta viszont képes a gyermekem olyan kuplerájt csinálni egy perc alatt a játékszobában, hogy őt magát nagyítóval kell megkeresni a játékok között, és főleg, amióta képes az ujját hozzáragasztani az asztalhoz a lefolyt csirízzel, és festékkel bebatikolni magát zoknitól a nyakáig, már tudom, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket rendbe kell tenni. De mivel én magam is jobban szeretem a közös hancúrozást mint az azt követő rendrakást, önnevelésbe kezdtem. Magamból indultam ki (mint minden anya.) Ha én nem szeretek unalmas, bár hasznos dolgokat csinálni, miért szeretne a csemete? Aki különben, amihez kedve van, vígan csinálja, például az autóit tökéletes sorban parkoltatja.
Talán szerencsénk volt, hogy amíg amúgy is mindent szívesen csinált, hiszen mindennel ismerkedett. Így hát a házi feladatokat játékká minősítettük. Minden, amit ketten csináltunk, játéknak minősült számára, később folyton kitalálta, miben akar segíteni. Utánam jött a fürdőszobába, és felajánlotta, hogy majd ő beleönti a mosógépbe a mosóport, és elindítja a mosógépet. Ma sem tehetem nélküle, ha közelben van, ugyanis a gép beindulásakor már kacagva ül a rezgő masinán. Amikor segíteni akart, mindig meg akartam találni a módját, hogy megtehesse. Mert jó vele. Segíthetett főzni, például a tojásokat feltörni vagy beleszórni a tésztát a vízbe. Cserébe ha filmet akartunk nézni, örömmel rakta rendbe a nagyágyat előtte, hogy kényelmesen elférjünk. Ha autóversenyezést ajánlottam, a játéktenger is a dobozokba került, de nem rendet raktunk, csak eltettük őket, hogy legyen helyünk valamit játszani. A fürdőkádban addig ül, míg az összes víz le nem folyik. Van viszont egy játékunk: verseny a vízzel. Mire a lefolyóban eltűnik a víz, a vödörben kell csücsülnie minden kacsának, labdának, cápának. Két locsolónk van a virágokhoz, még abból az időből, amikor mindent csinálni akart. Hagytam, ha lassabban is ment, hogy ha kedve van, ő is öntözhessen. (És mióta teregetni is jön, egész más még az is!) Ma már nem kapható mindenre, van, hogy nincs kedve. Megértem. Akkor jön a furfang, miért is kell elpakolni a vízfestéket, a nyomdát, az autókat.... Miért visszük ki a cipőt a szőnyegről, miért nem dobáljuk le a ruhákat a földre vetkőzéskor. És ha a muszájban megtaláljuk a mentőövet, valamit, amitől érdekes, játékos, akkor van siker. Akkor szól odabent az AC/DC. Gyakoroljuk, hogy amit meg kell csinálni, ne legyen utálatos. És elnézőek vagyunk magunkkal, ha néha-néha nem sikerül.
Az esti puszi után azt kérdezi, „te is mész aludni? ” Én azt felelem: „igen, de előbb még rendet rakok a konyhában.” Erre ő: „várj meg engem, majd én segítek neked”. Szerencsés vagyok.
