Állítólag minden anyának megfordul a fejében időnként, hogy rosszul csinálja azt, amit a világon a legjobban szeretne csinálni – az anyaságot. Az én fejemben igen gyakran megfordul, és nem kell túl mélyre merítenem az őszinte önkritika kútjában ahhoz, hogy ki merjem mondani, néha nem is tévedek.
Apróságokkal kezdődött, olyan rajongó szeretetből eredőkkel, mint például hogyan altassuk el a babakocsiban a nappaliban rodeózva fel-alá, és utána hogyan tegyük be az ágyba, csak nehogy egy másodpercet is sírnia kelljen. Vagy hogy rúgjuk ki a doktor nénit, aki nem kellő gyengédséggel ért hozzá, nem számít, hogy szakmailag ő-e a csúcs, vagy sem. Emlékszem, három hónapos korában a fejembe vettem, hogy összehozok neki egy olyan napot, amikor egyetlen egyszer sem sír. Sem azért, mert éhes, sem azért, mert álmos, unatkozik, tele a pelenkája, csönd van, hangos a kutya, semmiért. Egy felhőtlenül boldog babanapot. Volt benne meló, nyolc hónapos korára jött össze...
Mikor elkezdett főtt ételt is enni, én, aki a tea- és virslifőzést követő szintet sosem tudtam megugrani, legalább háromféle papit rittyentettem neki minden étkezésre, ha az egyik nem ízlene annyira ugye. Képzelhetitek, milyen válogatós ma.
Mint az anyák többsége, azon a napon, amikor először hagytam ott a bölcsiben, hosszan bőgtem a kocsiban a bejárattal szemben. Aztán ezer meg egy módját eszeltem ki annak, hogyan is fogom agyba-főbe kényeztetni, ha végre hazatérhet ebből a száműzetésből. Óvodás korában intenzíven utáltam minden gyereket, aki egy rossz szót szólt hozzá, aki egy játékot elvett tőle, aki nem engedte át neki a hintát, de főleg azt, aki nem viszonozta a szerelmét és csak a majomszeretet árnyékában megmaradt hangyányi józan eszem fékezett meg abban, hogy ezt meg is mondjam nekik.
Nálam egy ember volt kártékonyabb hatással a gyerek lelki fejlődésére: a férjem. A gyerek apja. Aki mindent megvett, amire a gyerek valaha azt mondta, hogy szeretné, akarja, tetszik neki, vagy legalább is nem utasítja el tiszta szívből. Ha a kicsinyünknek valami nem jutott eszébe magától, arra külön felhívta a figyelmét.
Én eközben naponta 74-szer elmondtam neki, hogy okos, hogy szép, hogy jó, hogy a legszebben énekel, a leggyorsabban fut, a leghamarabb tanulja meg a verset és a legjobban rajzol.... pedig nem is rajzolt. Esze ágában nem volt rajzolni. A pont, pont, vesszőcskét hat különböző hangmagasságból indulva elénekelte, de le nem rajzolta. És én ott meginogtam. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy elronthatok valamit, hiszen én csak imádom, és mindent úgy csinálok, ahogy neki jó. Jó, persze, rászóltam néha, ha vasszeget akart enni vagy magasfeszültségű villanyoszlopra akart mászni, néha enyhébb, de veszélyes dolgokért is, de alapvetően az ő akarata köré fontuk a nevelését.
De ez a rajzos dolog nálam elindított valamit. Mi az, hogy az én tökéletes gyerekem nem tud rendesen rajzolni? Az összes babamasszázs, zeneovi, baba-mama játszóház, babaúszás, fejlesztés, istenítés és zseniálisra babusgatás után? Valamit elrontottam.
És akkor kezdtem meghallani az óvónéni hangját, aki olyanokat mondott már egy ideje, hogy reggelente korábban kellene hozni az oviba, meg hogy kevesebbet kellene hiányozni, meg hogy nem kellene hagyni, hogy azzal a vámpíros videojátékkal játsszon... Eljött a pillanat, öt év szabadon szárnyalás után, hogy rákényszerítsem magam egy kis, sőt nagy önelemzésre. Hogy biztos jól tettem-e? Jól teszem-e? Így jó neki vagy máshogy? Rövid távon vagy életre szólóan?
Vagy nem csináltam tökéletesen rosszul, vagy igaza van a volt pedagógia tanárnőmnek, miszerint a gyerek a legoptimistább becslések szerint is legalább 50 százalék (de inkább 70) hozott (örökölt, genetikai) tulajdonsággal bír, és csak a maradék a szerzett, tanult, amit mi nevelünk belé néha keserves munkával.
Így aztán most nem tudom, rossz anya vagyok-e azzal az áldott nagy szerencsével, hogy van egy jó genetikai állományú gyerekem, vagy jó anya vagyok, aki néha elbizonytalanodik.
Mert a gyerek az továbbra is jó. Nem rajzol túl szépen ugyan, de már elkezdte legalább. Gyönyörűen énekel, gyorsan fut. Tűzről pattant ugyan, de a felnőttekkel udvarias, engedélyt kér és megköszön, segít és érdeklődik. Álomszépen viszontszeret. És csodálatosan udvarol. Amikor teszek érte valamit, ami boldoggá teszi, átfonja kis rosszul evő, válogatós, vékony karjaival a nyakamat és a hajamba duruzsolja: „Te vagy a legjobb anyuka a világon!”
Szerintetek érdekel abban a pillanatban, hogy az óvónéni is így gondolja-e?
