Rövid szülőszobai intermezzót követően olvasónk hamar a műtőben találta magát, ahol a humorizáló orvosok között azon filózott: vajon mi köze is van ilyenkor a nőnek magához a szüléshez?
Fabula születéstörténete.
Nem vagyok lányos anya. Bár szívem mélyén mindig tudtam, hogy az első fiú lesz, azért féltem, mi lesz, ha mégsem. Mi lesz, ha jön egy kislány, én meg nem fogom tudni eléggé szeretni, mert nem látok túl önmagamon. (Elsőre még ugye fél ilyenektől az ember.) Aztán megjött Ádám, és ahogyan tervben is volt, felrúgott mindent. Hihetetlen energiája már odabent jól érezhetően megnyilvánult, olyanokat dobolt, hogy csak úgy lestem. És érkezte után idekint ugyanezt folytatta – gyakorlatilag azóta sem állt le.
Olyan nálunk nincs, hogy „Kicsim, még csak fél hat, gyere, bújj ide Anyuci mellé még egy kicsit!” Ádám felébred, felül az ágyában, és másfél évesen azt kiáltja: „Thomas”. Most múlt kettő, most előtte bejelenti: "óóóriásit aludtam", azután nekiáll vonatot szerelni. Mondjuk hat tízkor. Imádom, hogy ilyen, de ha én is kívánhatnék, hát tuti, egy szabadnapnyi alvást kívánnék.
De vissza Fabulához. Nagyon vártuk. Vártuk, mert nem akartunk nagy korkülönbséget a gyerekek között, vártuk, mert megálmodtuk magunknak, és vártuk, mert kellett a lakásba végre már a rózsaszín. És érdekes módon én a várandósság alatt a rózsaszínre teljesen rá voltam kattanva. Az első dolog, amit bárhol megláttam, rózsaszín volt, rózsaszín ruhák tetszettek (juj!), rózsaszín fagyit ettem, és gondolhatjátok, mennyire népszerű volt nálunk ez idő alatt a puncsminyon.
Ahogy nőtt a has, úgy lett máris egyre inkább szembetűnő a két gyerek közti különbség. Fabula már odabent is teljesen más volt, mint bátyja Ádám. Ádám az első pillanattól kezdve fejjel lefelé állt, rajtra készen, nem is csoda, hogy két héttel korábban érkezett. Fabula ehhez képest ücsörgött, néha olyan Buddha-tartásban, amelynek említésétől is ideges lett a doki. Aki persze más volt, mint elsőre, nem miattam, a Kútvölgyi időközben megváltozott árai miatt – de erről máskor, másutt.
Fabula hatalmasakat karatézott odabent, egyszerre több helyen rúgott, számolni se tudtam, akkor most hány lába is lesz. Pedig a képen kettő látszott. Ő meg gondolom jól szórakozott odabent.
Aztán Fabula elindult. Sejtettem már este is, de háromtól folyamatosan stoppereztem, nyolc perces fájásoknál kimentem tusolni (meg leborotválni a lábamat, nehogy már egy jetit lásson az a szegény gyerek elsőre), öt percnél Err már szmokingban állt az ajtóban táskát fogva, hogy na, megyünk? Megyünk. Mennénk, csak nem találjuk a kórház bejáratát, mert ami rögtön a szülészet mellett van, és amin keresztül mindig mentem a vizsgálatokra, az hatig zárva. Nem, nem nyitom ki – dünnyögi odabentről álmosan a biztonsági őr, oké, akkor körbemegyünk, bár háromnegyed hatkor ennyit igazán tehetne értünk. Vajúdó nők átka messzire ér. Mire megtaláljuk a másik kaput, és az őr elmagyarázza, hogy merre („szerpentinen föl, nagy kanyarnál bal, pavilonnál kicsit jobbra, utána egyenesen, aztán...” – na itt már nem volt meg a fonál), szóval a bejáratnál hárompercesek a fájások. És mire felmegyünk a lépcsőn (!) a másodikra (!), kettő. Lift van, de csak a személyzetnek.
Végre. Fent vagyok a CTG-n, Fabula ott is azt jelzi, ki akar jönni, hát bekerülök a szülőszobába, csodaszép, felújított, na igen, ezért ide jöttünk. Nézelődök, néha kapaszkodok az ágy szélébe, de amúgy minden oké. Aztán megjön a doki, és ahogy megnézi a tágulást, csak ennyit mond: „De hisz itt van egy láb!” Fabula nem fordult be, sőt. Úgyhogy számomra ennyit a szép szülőszobáról, irány a műtő. A plafont nézem. Mállik a vakolat. A kedves, középkorú nővér időnként átmegy diszpécserbe és tudósít: „Ott a lába!” „Most majdnem megfogta a doktor úr műszerét.” „Mindjárt kész vagyunk.” A két doktor munka közben a tegnapi teniszmeccset elemzi viccesen, én meg behunyt szemmel azon gondolkodom, hogy ehhez a szüléshez nekem akkor
semmi közöm?
Nyolc óra. Készen vagyunk, odahoznak egy bebugyolált kis csomagot, aki szakasztott olyan, mint Ádám volt, de meg sem tudom simogatni, már viszik is, mert a műtőben hideg van. Egyedül vagyok. Kitolnak, be a szobába, átpakolnak, az epiduráltól (amitől mindig is rettegtem, és Ádám szülésénél meg volt mondva Errnek, hogy ha ezt a szót meghallja, senkit ne engedjen a közelembe) nem érzem a lábam. Meg semmit.
Még másnap sem tudok felkelni. Fekszem, ha felülök, elájulok, és irigykedve nézem a sok ősanyát, akik simán szültek és egy órával később a folyosón gyereket tologatva csacsognak. Aztán szép lassan beindulok, addig erőlködöm, amíg végre sikerül mégiscsak felülni, állok, hajrá. Vissza. Ezt eljátszom még vagy ötször, aztán végre sikerül. Megyek. Ér valamit ez az evolúció. Így hát kimegyek a csecsemősökhöz és elkérem a babát. Végre.
Epilógus
Fabula egy kicsi csoda. Csodacsomag. De hetekig nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy az első nap cserbenhagytam, mert nem voltam ott mellette. Napokig kísértett, hogy ő ott van a csecsemőosztályon, és sír, én meg nem megyek. Hülye gondolat. Azt hiszem, igyekszem majd mindig úgy szeretni, hogy ez többet az eszembe se jusson. Az elmúlt heteket tekintve pedig elmondhatom magamról: Fabula igazi lányos anyává tett.
Szerző: Ditto
