A gyerek, mint vadőr: belépett az életünkbe a patkány is

A karácsony rohamléptekkel közeledik. Kanadában ennek igen erőteljesen látható jelei vannak. Az utcák fényárban úsznak a színes izzókba öltöztetett házaktól. Minden második udvaron egy egész rénszarvas farm található, persze Rudolffal az élen. Pozsgás arcú Mikulások, és dundi, vigyorgó hóemberek figyelik a környéket mindenütt. A hó is betakarta már az ősz nyomait. A házakban pedig mindenhol a forró, fahéjas almalé illata kering. Itt is. Lobog a tűz a kandallóban, a talpig díszben álló karácsonyfa pedig szemtelenül szórja fényeit a késő délutáni szürkületben. Mindjárt fél 5. Hamarosan Sheiláék is hazaérnek, és Gibson egy órás sziesztájának ideje is lejár. Még 2 hét karácsonyig, de itt már szinte minden készen áll az ünnepre.

1. rész: Indul a kanadai küldetés

2. rész: A gyerek csak randalírozott

3. rész: Csak tíz pedig nyugodt

4. rész: Gibson levadászta az IPadet

5. rész: Aktuális dührohamában magyarul szólt hozzám

A minap Gibson izgatottan rontott be a szobámba, hogy azonnal rohanjak, mert fel kell díszíteni a fenyőfát. Kissé korainak tartottam, de itt ez a szokás. Van abban valami, hogy ettől a hosszas készülődéstől az ember jobban ráhangolódik az ünnepre. Otthon általában az utolsó pillanatokban kapkodnak az emberek, akkor díszítenek, sütnek-főznek. Viszont a gyerekkorom emlékeit, azokat az izgalommal eltöltött estéket, mikor már alig vártam, hogy meglássam a feldíszített fát és a színes papírokba burkolt ajándékokat, nem adnám ezért cserébe.

Gibson nagy gonddal válogatta az óriási dobozból a díszeket. Néha azonban elkapta a kísértés és egy-egy üvegdísz magasra ívelő pályája után hamar, több darabban, a földön végezte. Most láttam először, hogy Sheila mivel bírja jobb belátásra a gyerkőcöt, ha harmadszorra sem hallgat az intésre. Leülteti egy percre, hogy gondolkodjon. Ezt a módszert már az óvodában is láttam.

Ha végleg elharapózik a helyzet, az óvónéni kiviszi a csemetét a teremből, és egy padon ülve elmagyarázza, hogy mi az oka a megtisztelő beszélgetésnek. Gibsonnal is volt némi elbeszélgetni valója az egyik óvónőnek mostanában. Újabban kézmosás előtt, a teremből való kilépés után Gibson minden alkalommal sarkon fordult, és rohanni kezdett a folyosón.

Egyszerűen játéknak vette, mert látta, hogy utánaszaladunk. Már a sorakozónál látszott rajta az izgalom, alig várta, hogy a küszöböt átléphesse és kezdetét vegye a hajsza. Épp ideje volt véget vetni ennek. Persze szép szóval. Elmagyaráztuk neki, hogy ez nem játék. Azért néha még meglegyinti a kísértés szele. Szeme huncutul résnyire szűkül, apró gyöngyfogai pedig füléig sorakoznak vigyorgó szájában. Néz jobbra, néz balra… olykor-olykor el is indul a rossz irányba. Ilyenkor csak emlékeztetjük, mi volt a „megállapodásunk”. Nehezen, de lassan leszokik erről a tréfáról.

Hétvégéimet, mint mindig, most is Waterlooban töltöttem két nagyon jó barátom társaságában. Segítségükkel kerültem kapcsolatban egy, az ottani egyetemen tanító professzorral, akinél, ha minden igaz, februárban elkezdhetek egy kutatómunkát. Sheiláék felajánlották, hogy ha bármilyen segítségre szükségem van, ők, mint tanárok, jogosultak arra, hogy bármely másik tanárral felvegyék a kapcsolatot, és beszéljenek vele érdekemben. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy tényleg úgy kezelnek, mint egy családtagot.

Erről jut eszembe! Mikor vasárnap este hazaértem, még a hó sem olvadt le a csizmámról, mikor Gibson már rángatott is fel az emeletre, hogy valamit sürgősen megmutasson. Szobájába érve egy ketrec fogadott, egy új lakóval. Apró, fekete kis gombszemek és egy rózsaszín, szimatoló orrocska kandikált ki egy papírdobozból. Charlie, a három hónapos csuklyás patkány. A nagyszülők ajándéka. Azóta két gyerekre vigyázok.

Így viszont újabb programmal gyarapodott a napirend. Az új jövevényt minden nap többször is meglátogatjuk, együtt megetetjük, megitatjuk, megsétáltatjuk. Viszont Gibson nem elégszik meg azzal, ha a patkány magától sétál, szerinte kifejezetten szeret a játék teherautó platóján utazni.Nem tudom, Charlie-nak mi erről a véleménye. Nem mutatott nagy ellenkezést, mint ahogy akkor sem, mikor Gibson fél kiló könyvet a ketrecébe pakolt. Még jó, hogy vannak ilyen kis mini, rágcsáló méretű könyvei, amik beférnek. Biztosra vette, hogy Charlie nagyon örül, hogy végre olvashat. Charlie azonban leginkább annak örült, mikor kiszedtem a könyveket és újra volt helye mászkálni. Megnyugtattam Gibsont, hogy mesét hallgatni jobban szeret.

Azért néha nem könnyű ennyi állatot és egy három évest kontrollálni. Az új rend szerint a szoba ajtaját, amiben a patkány tartózkodik, szigorúan zárni kell, mivel Logan és Amber, a két macska, különösen nagy érdeklődést mutat a kis rágcsáló iránt. Gibson egyszer sem mulasztja el, felhívni a figyelmemet erre. Egyik nap azonban, épp csak vízért szaladtam le az emeletről, mire visszaértem, Gibson a folyosón tologatott egy markolót, szobája ajtaja persze tárva-nyitva állt. Még ledorongolni sem volt időm, megláttam a szobájában Logant, a kövér kandúrt, aki épp Charlie nyitott ketrece mellett állt, mancsával a ketrec résein befelé nyúlkálva. A patkány nem tűnt nagyon zaklatottnak. Én annál inkább, mikor ezt a jelenetet megláttam. Miután Logant kitelepítettem a szobából, Gibsonnal hosszas beszélgetést folytattam.

Úgy látszik megértette, hova vezethetett volna, ha nem érek oda időben. Ma délután, Charlie
szobájából kilépve, Logan nézett ránk érdeklődve a küszöbön ülve. Az ajtó nyílásával azonnal
be is surrant a szobába. Gibson nem teketóriázott, megfogta az óriási macskát, elvonszolta a dolgozószobába és közölte vele, hogy „Logannek, a macskaszobában a helye!”

Blogmustra