Nem tudom, meg lehet-e írni azt, hogy anyaság. Mindig azt gondoltam, anya csak egy
van, ő tudja, mi az anyaság, ennyi. Soha nem is gondoltam bele annak a sok ezer nőnek
az életébe, akik anyák, ám ebbéli küldetésük nem a fogantatás pillanatában kezdődött.
A Földön számtalan gyermeket nem a szülőanyja nevel, ez a tény pedig a világ egyik
egyszerű törvényszerűségét igazolja. Amelyet nem az ember ír ugyan, de mégis az ember
éli meg. Erről ír nekünk a következő hetekben Ariete nevű olvasónk.
Thaiföldön van egy gyönyörű hagyomány. Eszerint mindenkinek van, és lehet anyukája. Tehát az, aki elveszíti édesanyját, nem marad szükségszerűen félárva. Amint összehozza jó sorsa egy asszonnyal, aki gyermekéül fogadja, és ő anyjául választja, sem papír, sem jogi procedúra nem szükségeltetik a dologhoz. Két szabad ember vállalása, amelyet a család minden tagja tiszteletben tart, így értelemszerűen néhány nagybácsi, féltestvér, unokaöcs és nagymama is jár az új édesanyával.
Felnőtt „gyermeket” is örökbe lehet fogadni, és egyáltalán nem ritka, hogy 20-30-40-es korosztályú emberek kapnak így ismét anyát, pontosabban mindent, ami az anyai szeretettel együtt érkezik. Mi lehet az Életnek az a törvénye, amelyet e különös-varázsos helyen ilyen egyszerűen alkalmaznak? Érzésem szerint az, hogy évszámainktól függetlenül minden korban igényünk van arra, amit az előbb összefoglalóan anyai szeretetnek neveztem. Az anyai szeretetre számtalan szép jelző és megható vers utal. De az anyai szeretet korántsem mindig születik az emelkedett meghatottságban. Annál ez sokszor egy jóval gyakorlatiasabb ügy. Ráadásul az anyai szeretetnek időnként kifejezetten sírás jár a nyomában.
Mégis tudjuk: ahol anya van, ott a szeretet dolgozik. És ha ez valóban így van, az eredmény is megérkezik. Hogy ki mindenki töltött már be anyaszerepet, arról hallottunk sok érdekes példát. Eszembe jut egy nagynéni, akinél szinte menedéket találtak az unokahúgok, unokaöcsök. Amint önállóak lettek, már nem kellett nyaggatni anyát, mikor jön már? Buszra kellett csak pattanni, és ő mindig várta őket. Mindig volt ideje, ha szükség volt rá, és főleg türelme a kamaszos–felnőttes gondokhoz. A különben kerek, egész családban nevelkedett gyerekek hozzá vitték a lelki batyut, tőle kértek, kérdeztek. Nála érezték otthon magukat.
Volt egy barátom, elváltak a szülei, a két szülő a szélrózsa négy irányába spriccelt, megpróbálták újraépíteni megrepedt életüket. Munka és kezdődő lehetőségek távol, a bizonytalanban. A fiúcska maradt inkább, a nagymama mellett lelt biztonságra. Mindaddig, míg háromgyermekes, elvált fiatalasszonynak ő lett az újrakezdés lehetősége, beteljesítője. De vajon egy Vér Szerint Vadidegen (a jelzős szerkezet egy vér szerinti anya szájából való, akinek gyermekét egy nem vér szerinti anya neveli) hogyan és mitől válik anyává? Édesanyává. Nagynénik, nagymamák, örökbefogadó szülők, nevelőanyák gondolkodnak-e a hogyanon és a mitőlön, pláne meg a miérten.
Miután több mint két éve egészen közelről tapasztalok egy ilyen helyzetet, számtalanszor
feltehettem volna magamnak a kérdést. Én mégsem tettem. Talán azért, mert első
találkozásunkkor - amikor az egy éves és év öt hónapos gyermek átkarolta a lábamat és
visított, hogy vegyem fel az ölembe ahelyett, hogy kimegyek azon a kapun - nem jutott még
eszembe. Hogyan is juthatott volna, hiszen azt sem vettem észre, hogy ez AZ a pillanat. A
választás pillanata. Még nem volt fél napja sem, hogy megismertem, még nem volt fél napja,
hogy édesapjával először találkoztam. Később meg már… egészen más kérdések foglalkoztattak.
Ezekről majd a jövő héten mesélek.
Szerző: Ariete
