Kodály Zoltán Párizsban, az 1929-es zenepedagógiai konferencián egy kérdésre válaszolva azt mondta: a zenei nevelést a magzati életben kell elkezdeni. Évekig megmosolyogták kijelentését. Azóta az orvostudomány és kutatások sora bizonyította, a zene hatással van a gyerekek intelligenciaszintjére, érzelmi fejlődésére, sőt a szívműködésére, vérnyomására és izomtónusára egyaránt. Segítsünk gyerekünknek: hallgassunk zenét!
A zene szeretete már a magzati korban kialakul. Hiszen a zene megnyugtat, elaltat, és jókedvre derít, és amit pedig az anya érez, azt pontosan követi odabent a magzat is. Szülők mesélik gyakran, hogy a babavárás időszakában hallgatott zene a későbbiekben is nyugtató hatással van a babára, Belgiumban és Franciaországban pedig a várandós anyák nyakukba akasztott kis csengettyűt, úgynevezett „bola”-t hordanak, amelynek kellemes hangja véleményük szerint a babát akkor is megnyugtatja, amikor már kint van a pocakból. Van klasszikus példa is a magzatkori zenei nevelésre: a MÁV Szimfonikusok „Szeretethang” című hangversenysorozata kifejezetten várandós anyáknak és kispapáknak szól.
A gyerekek rendkívül nyitottak a zene befogadására. A zene támasz lehet az életben, ami megadja a kellő biztonságot, a szülő feladata pedig, hogy figyelje és terelgesse gyermekét az úton. A zenei nevelés első lépése, hogy felkeltsük a gyerek figyelmét környezete hangjai iránt. És bár az a kézenfekvő, ne a rádiót vagy a tévét kapcsoljuk be – használjunk különböző „hangszereket” a kanáltól a xilofonig, így a gyerek egyszerre több érzékszervével is felfogja a hallottakat. A különböző dúdolók, rigmusok, mondókák és dalok mind-mind fontos információkat hordoznak számukra – de ezekről majd a következő írásban.
A szülő felelőssége a zenei nevelésben az, hogy megadja a gyereknek a választás lehetőségét. Engem például a szüleim gyerekkoromban rendszeresen vittek magukkal szimfonikus zenekari koncertekre. Ott már az első alkalommal feltűnt nekik a zene iránti érdeklődésem. Elmondásuk szerint szinte mozdulatlanul ültem végig egy komoly szimfonikus darabot. Öt éves voltam amikor egy alkalommal rámutattam a hegedűre, hogy olyat szeretnék. Ők azt gondolták, idővel majd szépen rábeszélnek a zongorára, ha már az van, de én kitartó voltam: nekem csak a hegedű kellett. Egy idő után feladták, jött a hegedű. Ennek már 27 éve – és én azóta sem tettem le. Zenei pályafutásom során megfordultam számtalan koncertteremben, játszottam szimfonikus zenekarban, kamarazenéltem, de utam valahogy folyton a gyerekek felé kanyarodott: dolgoztam hegedűtanárként zeneiskolákban és vezettem zenei foglalkozásokat és tücsökzenekarokat egyaránt.
Azt tapasztaltam, hogy az emberek többsége úgy érzi, hogy az, aki valamilyen hangszeren játszik, kiemelkedik az átlagból. Sok szülő ezt elvárásként állítja gyermeke elé és küldi őt zongoraórára vagy éppen hegedülni, holott ezzel gyakran épp az ellenkező hatást váltja ki. Tanítványaimon mindig érezhető volt, melyikük választotta maga hangszerét és ki engedelmeskedett csak a szülői akaratnak. Hagyjuk a gyereket magától fejlődni. Adjuk át számára a zene szeretetét, hagyjuk meg a lehetőségét annak, hogy a zene hallgatása örömöt szerezzen neki élete során.
A következő részben elmesélem, hogyan kezdjük.
