Szegedi Katalin gyerekkönyveket, mesekönyveket illusztrál. Ez örömteli tény, mert végre mi, szülõk sem unatkozunk, amikor az esti meseolvasás szeánsza következik. Ha valaki egy Szegedi Kati könyvet választ, egy biztos, hogy rajzaiban nem fog csalódni... És most újabb műve is megtalálható a boltok polcain, mert megérkezett Lenka!
Mióta tudod arra a kérdésre a választ, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
Elég korán rájöttem, hogy mi is szeretnék lenni, már gyerekkoromban. Aztán elkezdtem képezni magam, rajzszakkörökbe jártam, a gimnázium után egy Kirakatrendezõ és dekorációs sulit végeztem, ezután felvételiztem az Iparmûvészeti Egyetem grafika szakára, ahova rögtön fel is vettek. 1991-ben dimplomáztam.
Milyenek voltak azok a bizonyos egyetemi évek?
Isteniek! Szuper évfolyamunk volt, rengeteget buliztunk, fantasztikus embereket ismertem meg, nagyon jó kapcsolatok alakultak ki. A mai napig összejárunk, bulizunk, együtt utazunk, kirándulunk. Persze ebbe a nagyon felhõtlen idõszakba az is beletartozott, hogy közben kõkemény munka folyt, de az egyetemi évek munkája mégis más, mint amikor felnõttként dolgozik az ember.
Sokan választottátok aztán a mûvészi pályát?
Öten voltunk grafikusok a szakon, de illusztrátor senki nem lett közülünk rajtam kívül, a többiek inkább a reklámvonalon helyezkedtek el. Érdekes, hogy annak idején a reklámszakma volt a nagy sláger, mostanában pedig a mai fiatalok között sokkal nagyobb az érdeklõdés az illusztrálás iránt. Ennek talán az lehet az oka, hogy a grafika tanszéken Pálfi György, aki nekem is a tanárom volt, nagyon nagy hangsúlyt fektet az illusztrációra. A másik mesterem, akinek a nevét szintén szeretném megemlíteni, Árendás József volt.
És mi történt veled egyetem után?
Egy kissé kilógtam a szokásos karrier-sorsból. Egyetemen is a rajzosabb a vonal felé orientálódtam. Egyszer aztán persze én is elmentem megnézni egy reklámügynökséget, ahová behívtak, de már a recepción inamba szállt a bátorságom, aztán amikor megmondták, hogy hánykor kezdõdik a munkaidõ, már ott se voltam.
Az elsõ diplomamunkám egyébként nem illusztráció volt, különleges műfajú dolog lett: egy katalógust terveztem az évfolyamunkról, amiben emberi oldalról közelítettem meg az évfolyamtársakat, mindenkire külön odafigyelve. A második, azaz a Mesterképzõs diplomám már illusztráció volt, igaz, nem gyerekkönyv. Az Übü királyt dolgoztam fel. És ugyanebben az évben kaptam egy könyves megbízást is, az lett az elsõ mesekönyvem. Úgy jött egyébként, hogy az egyik évfolyamtársamat, Czeizel Balázst kérte fel a kiadó, de õt a tervezõgrafika jobban érdekelte, így átpasszolta nekem a munkát. Hát így kezdõdött...
Késõbb aztán jött egy hosszú szünet, nem kaptam megbízásokat. Amikor ugyanis én kezdtem az illusztrálást, élt még egy olyan egyeduralkodó stílus, amibe nehéz volt becsatlakozni, mert alapvetõen meg kellett változtatni a szemléletet. Azt mondták, majd akkor tudnak foglalkoztatni, ha hajlandó vagyok úgy rajzolni, mint XY giccsrajzoló. Nem voltam hajlandó. Szerencsére azért voltak kisebb alkalmazott grafikai munkáim, de olyan is volt, hogy takarítottam.
Aztán jött a színház, a színházi látványtervek a Kolibriben. Nagyon szerettem ezt az idõszakot is, hiszen színháznak dolgozni csodás. De ezt is ezerrel csináltam, teljes erõbedobással, mint ahogy általában mindent szoktam. Amikor családom lett, nem tudtam elképzelni, hogy annyira intenzíven ott legyek, amennyire én teljességgel tudom végezni ezt a munkát. Mert elõtte én ott voltam folytonosan, az elsõ olvasópróbától az utolsó elõadásig. Így lett a színházból illusztrálás. És ebben az idõszakban tanítottam is, egy általános iskolában rajzot.
Na, ezt nem gondoltam volna rólad, valahogy más habitusúnak tűnsz...
Nagyon fiatal voltam még akkor, nem volt tekintélyem és nem tudtam fegyelmezni, felsõsöket kellett rajzra tanítani, mit mondjak, megettek reggelire. Persze voltak kivételek, olyan gyerekek, akik érdeklõdõek voltak, de hát el tudod képzelni... Viszont Kaposváron fiatal felnõtteket tanítottam grafikára, az fantasztikus élmény volt. Az általános iskolai tapasztalatok után féltem, de, nagyon kellemesen csalódtam. Itt persze egyáltalán nem kellett fegyelmezni, mint a kisangyal, úgy dolgoztak. Jó volt velük, hiszen õk azért jöttek, mert érdekelte õket a grafika. Nagyon megszerettem õket, többükkel máig is tartjuk a kapcsolatot, éppen holnap jön hozzám az egyik volt tanítványom...
Hogyan tudott a pályád olyanná alakulni, hogy leginkább közeledjen az eredeti elképzeléseidhez, vágyaidhoz? Egyszercsak eljött az idõ, és akkor te már tudatosan is illusztrátor akartál lenni? Mit kellett tenned?
A mindenféle kitérõ után elhatároztam, hogy azt kell megvalósítanom, amit gyerekkorom óta szeretnék. Bementem egy könyvesboltba, kiírtam a szóba jöhetõ kiadók címét, szórólapokat gyártottam és szétküldtem a kiadók között. Összesen ketten reagáltak, õk azonban szinte rögtön behívtak, és azt mondták, hogy tetszenek a munkáim. A Móra Kiadó és a General Press voltak. Ez körülbelül 2000 táján történt, és utána kezdtek felgyorsulni az események.
A stílusod hogyan alakult az évek során?
Ezalatt a tíz év alatt elég sokat változott. Érdekes, hogy vannak alkotók, akik képesek könyvrõl-könyvre megújulni, mindig gyökeresen mást csinálni. Én is próbálok könyvrõl-könyvre újítani, de ez a fejlõdési folyamat, vagy nevezzük inkább változásnak, nálam sokkal hosszabb, lépésrõl lépésre alakult ki. Régebben akvarellel festettem, ami kevésbé volt látványos, aztán egyszercsak rákattantam a kollázsra, ami tart a mai napig. Voltak burjánzóbb munkáim, az idõ haladtával mostanában próbálok egyszerûsödni.
Ez szándékos?
Nem vagyok tudatos ember, nem tudok elhatározásra dolgozni, ösztönösen dolgozom. Persze idõnként másképpen is történik ez, a Lenkánál mégis elhatároztam, hogy nagyon egyszerû nyelven szeretnék megszólalni, és azt hiszem, ez sikerült.
Hogyan dolgozol? Nem lehet könnyű, amikor egybefonódik az otthoni környezet és a munkahely...
Hát nagyon sokat dolgozom valóban, és szeretném, ha ez nem tűnne panasznak, mert közben szuper dolog, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek. De idõben ez rengeteg munkaóra, és nem könnyű megtalálni a helyes arányt, hogy jelen is legyek a családban és a munkámra is jusson kellõ idõ. A fiammal együtt tanulunk, meg persze azért van házimunka is és így tovább, ezért sokszor marad az éjszakázás. Apró, kis dolgok segítenek feltöltõdni, ilyen például nekem a természetben lenni. Szerencsére Pest környékén élünk, nem a belvárosban.
Milyen munkák vannak előtted?
Olyanok vannak, amikben részben már nyakig benne vagyok, a Naphegy kiadónak készül a Királyfi születik, amit Boldizsár Ildikó írt, most kezdtem. Amikor ezzel végzek, a Pagonynak fogom illusztrálni Finy Petra Maja 12 babája című könyvét.
Legújabb mesédet, Lenkát nemcsak te illusztráltad, hanem te is írtad, ami Magyarországon még nem olyan bevett dolog, hogy bizony a rajzoló írni is tud...
Igen, bár ez csak nálunk ilyen meglepõ, Nyugat-Európában már abszolút bevált formula, hogy a képeskönyveket ugyanaz írja és rajzolja. Persze ezek képtúlsúlyos könyvek nagyrészt, általában minimális szöveggel, itthon a hosszabb szövegek gyakoribbak. De azért nálunk is akadnak már olyan szerzõk, akik egyszemélyben maguk alkotják a könyvet. Marék Veronika, Paulovkin Boglárka, vagy a most elsõkönyves Kõszeghy Csilla jut kapásból eszembe. Vagy Dezsõ Andrea, akinek a Mamuska címû könyvét épp most olvastam el. Csodálatos. Nekem még csak két könyvem van, ami teljesen saját, az Álomcirkusz, és tíz évnek kellett eltelnie, hogy megteremtõdjön Lenka. Ha én írom a könyvet, az is jó benne, hogy sokkal inkább magaménak tudom érezni, rajta tartom szívem, lelkem, kezem, mindenem.
A Lenkát is rengetegszer átnéztem és mindig találtam valami javítani valót. A könyvet a Csimota Kiadó adta ki, és már több interjú és cikk jelent meg róla. Lenka egy magányos, dundi kislány, akinek nincsenek barátai, és a rajzolásba menekül. Aztán a világ a rajzolás útján mégis kinyílik számára...
