Egy benutellázott gyereknek, aki egész nap ugrál, rúg, lő, ordít, és a kedvenc játéka a verekedés, nagy élmény lehet, ha önmaga eltúlzott gonosz lelki társával azonosulhat, mondjuk egy rajzfilmben. Meg hát legalább addig is csendben lesz... leszámítva persze a röfögő felnevetéseket.
A Gru című, 3D-s animációs film ráadásul tipikusan az a kategória, amit igazából a felnőtteknek készítenek, csak mellékesen a 10 év körüliek is találnak benne valami szórakoztatót. A főhőse, Gru egy középkorú fickó, a világ második legnagyobb gonosztevője, aki persze mindenáron a világ legeslegnagyobb gonosztevője szeretne lenni, csak hát neki nem jönnek össze olyan akciók, mint ellenfelének, aki lenyúlt például egy gízai piramist is (Gru csak az Eiffel-torony és a Szabadság-szobor elrablásával büszkélkedhet: igaz, mind kettő kicsinyített másolat Las Vegasból). A terve az lesz, hogy lelopja az égről a Holdat, ez azonban nem is olyan egyszerű (pedig annak tűnik, nem?): mivel a gonoszok bankjából sem kap már több hitelt (a banklátogatás az egyik legzseniálisabb jelenet, és persze fricskázós búcsú a 2 éve letűntLehman Brotherstől), ezért örökbe kell fogadnia három sütiárus árvát, akiket fel tud használni ördögi céljai megvalósításához. A konfliktus nem is az adoptálással van (bár egy valósághű sztoriban ez sem egynapos jelenet lenne), hanem azzal, hogy ez a három tündi-bündi, balett-táncosnak készülő lány szép lassan meglágyítja a kérges szívét.
Persze láttunk már ilyet: Gru egy kicsit olyan, mint Olaf gróf és a Grincs keveréke (Jim Carrey drámai ripacsoskodása nélkül), Agnes, az egyik árva kislány kiköpött Boo (a Szörny Rt-ből), Gru házát pedig az Addams Family, a Rém Rom és a Lemony Snicket terei ihlették, máshol pedig olyan érzésünk lehet, mintha A hihetetlen család animált díszletei közé keveredtünk volna. De ez valahogy mégsem válik zavaróvá, mert a sztori lendületesen halad előre és a poénok frissek, eredetiek, intelligensek és a legváratlanabb jelenetekben becsúszik egy-egy filmes utalás is (kultúrsznob gyerekkísérőknek például tuti beugrik a Keresztapa II, amikor Gru egy Barbie-fejet talál az ágyában). Én egyáltalán nem számítottam különösebb szórakozásra, de tény, hogy hülyére röhögtem magam a moziban, ami nem is csoda, hiszen az alkotók között A hivatal (The Office) és A stúdió (30 Rock) sorozatok stábtagjai is szerepelnek és az egyik legtehetségesebb vígjátékgyáros, Judd Apatov visszatérő, kedvenc komikusai (Russel Brand, Jason Segel) szinkronizálták az eredeti verziót (itthon persze magyar szinkronnal megy a film).
Ami miatt nekem különösen tetszett a film, hogy ha nem is kimondva, de a motívumain keresztül (=ha akarom, úgyis belemagyarázom) azoknak az apukáknak a dilemmáit is érinti, akik mondjuk tartanak a gyerekvállalástól. Gru imád gonoszkodni, vad dolgokat csinálni (legalábbis azt hiszi, hogy élvezi ezeket) és ha nem lenne muszáj, eszébe sem jutna családosodni. Amikor aztán megkapja ezt a három kiscsajt, akkor persze rájön szép lassan, hogy nem is rossz dolog szülőnek lenni. És a lényeg, ami mellett viszont egész biztosan tüntet a film: az, hogy teljesen mindegy, milyen felállásban működik egy család, ugyanolyan értékes mind. Gru saját házi hadseregének tagjai, a sárga, kapszulaszerű, jófej kis minyonok például ugyanúgy a család részesei, mint a szenilis feltaláló (ő a legnagyobb arc a szereplők között!). Az ún. nukleáris családmodell felsőbbrendűségét és szentségét egyébként több helyen megkérdőjelezi a film: az egyszer például három minyon elmegy bevásárolni és anya-apa-gyerek felállású embercsaládnak álcázzák magukat, ami olyan karikatúraszerű és szatirikus jelenetekben csúcsosodik ki, mint egy drag show. De egyetlen család sem tökéletes itt: sem az egyedülállók, sem a házasok, sem azok, akik a biológiai gyereküket nevelik, sem azok, akik az adoptáltakat. Sőt azok sem, akik „jók” vagy akik „gonoszak”. Mindez nagyon szép és egy rajzfilmben könnyen meg is valósul, de a valóságban azért nem ilyen rózsás a nem-nukleáris családban élők helyzete.
Végezetül egy kérés: Kérem a könyvkiadók illetékes munkatársait, hogy csak egy dolog miatt nézzék meg a filmet: van benne egy könyv, A három álmos kiscica, ami egy ujjbábos könyv. Nagyon jó volna valami ehhez hasonló itthon is! Bábbal mesélni talán még közelibb élmény szülőnek, gyereknek egyaránt (bábterápiás célokra is használható pl), arról nem is beszélve, hogy milyen jó játszani velük: általában leköti még a legrosszabb gyereket is egy pár percre...
