Három újabb félpercessel folytatjuk a retró sztorikat, és továbbra is kíváncsian várjuk a családi emlékezetben megőrzött, újra és újra elmesélt kiskori tetteket, aranyköpéseket.
A következő történetek a nyolcvanas években játszódnak, és egy jelenleg hatvanas éveiben járó, sportos és jókedélyű informatikus-közgazdász, egyetemi tanár tollából származnak. Az Apám, leendő gyerekeim nagyapja emlékszik vissza gyerekkorunkra, rám, és a nálam 2 évvel fiatalabb húgomra.
Markolép
A markolép a markológép megfelelője volt Janó szótárában, amikor két-három éves lehetett. Ha sétáltunk, kirándultunk, utaztunk vagy csak – akármilyen közlekedési eszközzel – közlekedtünk a városban, és egy kilométeres körzetben bárhol felbukkant egy ilyen monstrum, fiacskánk azonnal kiszúrta és MARKOLÉP! MARKOLÉP! csatakiáltást hallatva, ujjacskájával az irányt mutatva tudatta velünk, hogy nem lankad figyelme, megszerezte az újabb trófeát.
Ilyenkor mi is a megjelölt irányba néztünk, és tényleg mindig volt ott egy markolép. Ha valaki kétségét fejezte ki a felfedezést illetően, azt csemeténk személyes sértésnek vette, ragaszkodott az állítás hitelességének kivizsgálásához. Ez nem mindig volt megoldható, de ahányszor utánajártunk, rendre kiderült, hogy ő bizony nem tévedett.
Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a dolognak, de – ahogy a szülők általában – csodáltuk gyermekünk kivételes képességét. Végül is nem szemlélte passzívan a világot, hanem küldetése, sőt küldetéstudata volt. Feladatot adott magának, legjobb tudása szerint megoldotta, és ebben a témában – világviszonylatban is – kiemelkedőt alkotott.
Lehet-e ennél értelmesebb életcélja egy ilyen kis manónak?
Sokaknak a küldetéstudat és az értelmes életcél még felnőttkorában sem adatott meg.
A varróbot
A címadó szó alkotója Janó fiam volt, alig öt éves korában. Méghozzá csak úgy rögtönözte, mert sürgős közlendője volt, és pontosan akarta kifejezni magát.
Történt ugyanis, hogy a nagymama vigyázott rá meg kishúgára. Miközben a gyerekek játszottak, a nagyi pulóvert kötött - egy pár fa kötőtűvel.
Amikor kicsit hosszabb időre kiment a konyhába, az ágyon hagyott kötőtűk, a félig kész pulóver és a gombolyag felkeltette - a kis húg - Julcsi érdeklődését. Janó, a gondos bátyó félszemmel követte az eseményeket és amíg Julcsi csak elméletileg képezte magát a pulóverkötés tudományában, nem is volt semmi baj. Ám amikor Julcsi elkezdte a gyakorlat oldaláról is megközelíteni a témát, vagyis kezébe vette a felszerelést, Janó úgy érezte, itt az idő leadni az S.O.S. jelzést a nagymamának:
- Mama! Gyere gyorsan! Julcsi a varróbottal bánik!
Bofabe!
Felnőttek könnyedén - és nem is olyan ritkán - hozzászólnak olyan témákhoz, amiről csak nagyon kevés fogalmuk van. Tehetik ezt azért, mert általában sémákat használnak és alkalomadtán nincs más dolguk, mint elővenni egy odaillőnek gondolt változatot. Gyerekeknek kevesebb beszédsémájuk van, de azt a keveset igyekeznek alkalmazni, ha csak mód nyílik rá. Lehet, hogy ez a felnőtté válás első lépése?
Szép idő volt. Gyalog vittük haza az óvodából a testvérpárt, a kiscsoportos Julcsit meg a nagycsoportos Janót. A kiscsoportos lelkesen mesélte aznapi élményeit. A nagycsoportos, aki máskor szintén nagyon közlékeny szokott lenni, szótlanul baktatott mellettünk. Látszott rajta, hogy valami bántja. Hosszas unszolásra végre kibökte:
- Azt mondta nekem a Kelemen, hogy pofa be!
A kiscsoportos azonnal rávágta:
- Akkor mondd neki, hogy az a bofabe, aki mondja!
