26 évesen, egy frissen szerzett mérnöki diplomával a zsebemben úgy döntöttem, hogy átutazom az óceánt, s meg sem állok Kanadáig - így kezdődött a bébiszitter kalandja, az első részt itt találjátok.
Azt hiszem, Gibson kezd elfogadni engem. Az első vele töltött hetemen azért még kóstolgatott, de mára úgy érzem, feladta próbálkozásait, hogy mindenáron kiborítson. Nem lehet könnyű neki sem.
3 és fél évesen már az ötödik bébiszittert fogyasztja. Teljesen megértem a kezdeti ellenkezéseit. Ráadásul erőteljesen dackorszakát éli. Kedvességgel és néha egy kis noszogatással előbb vagy utóbb azért mindent el lehet nála érni. A kanadai szülők, szinte minden esetben, mikor fontos dolgot közölnek a gyerekkel, szemkontaktust követelnek meg első lépésben. Ez hihetetlen jól működik ennél a kis kölyöknél is. Ha csak úgy beszélek hozzá, hogy nem néz rám, beszélhetek akár magyarul is. Egyik alkalommal először angolul, majd magyarul kértem többször is valamire. Kíváncsi voltam, hogy feltűnik-e neki. Természetesen a füle botját sem mozgatta egyik esetben sem.
Ma óvoda előkészítőbe mentünk, hetente kétszer jár ide. A foglalkozások felépítése nagyon szimpatikus számomra. 5, 10, vagy 15 perces intervallumban váltják egymást a különböző feladatok. Így a tökmagoknak még véletlenül sem kell negyed óránál többet koncentrálniuk valamire. Van egy kisfiú a csoportban, akinél fél év alatt elérték azt, hogy most már kommunikál a társaival, és 40 decibelnél alig beszél hangosabban. Ez a hiperaktív és nem kicsit figyelemzavaros kisfiú sajnos elég rossz hatással van Gibsonra.
A múlt pénteki könyvtárlátogatás alkalmával azonban bebizonyosodott, hogy Gibson rossz példa nélkül is tud „hiperaktív-gyanúsan” viselkedni. Varázsló jelmezbe öltözött óvónénik mutattak be a helyi könyvtárban varázstrükköket: volt tánc, meseolvasás, mozgás, éneklés, tehát mindenféle szórakoztatási eljárást bevetettek, hogy az odalátogató apróságokat elkápráztassák.
Sajnos Gibsont nem sikerült. Nem zavartatta magát, miközben mindenki figyelt, ő fel-alá randalírozott a gyerekek között, ugrált, hangoskodott, néha pár percig odakoncentrált, és utánozta a többieket, majd megunva mindezt sarkon fordult, és átrohant a gyerekek olvasótermébe. Láttam a többi szülő arcát. Sütött róluk a sajnálkozás. Én próbáltam észrevétlen maradni... Gibson tett róla, hogy ne sikerüljön.
Miután levette cipőjét és a nyugodtan olvasgató gyerekek közé hajította, ördögi kacajt hallatva átrohant egy másik terembe, ahol egy fali csapra tapasztva száját, inni kezdett. Nem kellett sok, itt is felfedezte, mivel tehetné érdekesebbé a dolgot, ezért elkezdett vizet köpködni meg fröcskölni. Én meg csak szüntelenül azon voltam, hogy valahogyan, de lehetőleg nagyon gyorsan láthatatlanná változzak. Sajnos ebben a varázsló óvónők sem tudtak segíteni. Ez a túlzott aktivitás valamit már sejtetett előre, estére be is lázasodott a kis gézengúz. Ennek hatására ma még egy kicsit nyűgös volt, de lényegesen lassabb üzemmódban működött. Alig ötvenszer hangzott csak el a szájából, hogy „NEM!”.
Mikor ma éppen az alagsorban játszott a kis játékbirodalmában, én pedig a felszínre igyekeztem, észleltem, hogy a két macska (Logan és Amber) tálja üres. Töltöttem nekik tápot. Gibson csakúgy, mint a macskák, a tápos zacskó zörgésére felfigyelve odarohant, és még mielőtt megakadályozhattam volna, egy maréknyi tápot tömött a szájába. Egyik nap ezt már eljátszotta, akkor rohantam Heatherhez, hogy úristen, most szedtem ki egy rakat tápot a gyerek szájából (meg a gyereket a macskatápból), mire ő csak így felelt: "Don't worry! At least it's a high quality cat food!" (Ne aggódj! Legalább jó minőségű a macskaeledel!") mondtam, hogy akkor nem aggódom. Most sem ez volt a bajom, hanem az, hogy a gyerek átható, büdös macskatáp szagú lett. Még jó, hogy utána szélsebesen egy fél banánt is tömött a szájába, az legalább elnyomta a szagot!
Este a családdal a helyi shopping centerbe „kirándultunk”. Amíg a szülők nézelődtek, Gibson lecövekelt az első játékbolt előtt. Az összes munkagépet végig kellett néznem vele, és persze a járművek minden mozgatható elemét kipróbálni. Nem kevés energiámba került, hogy lebeszéljem arról, hogy szüleit anyagi csődbe juttassa a röpke játékbolti kiruccanással. Azt hiszem egy kukásautó látványa okozta számára az est fénypontját. Óriásit sóhajtva, csillogó szemekkel így kiáltott fel: „Egy kukásautóóóóó! Óóóóh, Istenkém!” Az eladó arcán is végigfutott egy mosoly.
