Ha valamelyik gyerek rossz volt, az anya felvitte egy sötét szobába és rázárta az ajtót. Anita szerződés nélkül au pairkedett, ki is használták. Új sorozatunkban fiatal lányok írják meg a tapasztalataikat.
Nehéz a magyar lányoknak külföldön au pairkedni, hiszen nem tudhatják pontosan, mi és ki is vár rájuk. Anita beszámolója nem csinál kedvet az ilyen típusú külföldi munkavállaláshoz, de azért tanulságos, nem csak sorstársainak, hanem olyan szülőknek is, akik bébiszittert akarnak fogadni.
Bébiszitter napló sorozatunkat azért indítottuk, hogy akik ezt a munkát szeretnék választani, tudjanak meg róla minél többet.
Amikor megérkeztem Olaszországba, már tudtam, hogy itt másképpen kezelik az au paireket, mint Angliában, vagy Nyugat-Európa más országaiban. Itt kevesebb a fizetés is, a gyerekvigyázás mellett sokszor takarítani is kell, és a családok 90%-a magas szintű angol nyelvtudást kér, így az au pair egyben a gyerekek angolul tanítását is jelenti. Egyszóval sok mindent kérnek kevés pénzért. A nyelvtanfolyamot pedig általában nem fizetik.
Az én családomat egy internetes portálon találtam (aupair-word.com). Ők heti 100 euro fizetést ígértek, ami itt nagyon jónak számít. Írták, hogy Toszkánában élnek Pistoia városától 5 km-re. Az apukának kertészete (növényneveldéje) van, de a város kocsival 10 perc alatt megközelíthető, és ehhez ők adnak autót. Megírták, hogy 3 gyermekük van, egy ikerpár, akik 3 évesek, és egy 5 hónapos kisfiú. A feladatkörömet úgy határozták meg, hogy nekem csak az ikrekkel kell foglalkoznom, mivel az anyuka jelenleg otthon van a kisbabával. Azt is előre közölték, hogy a háztartásban a takarításnál kell „segítenem”.
Érkezésem napján kiderült, hogy az anyuka harmadéves hallgató Firenzében az orvosi egyetemen, amit péntek kivételével minden nap látogat. Így nekem délelőttönként otthon kellett maradnom a babával, amíg az ikrek az oviban voltak. 3 nap múlva a kezembe nyomott egy 5 oldalas listát, ami a tennivalóimat tartalmazta. Ekkor döbbentem rá, hogy én itt nem bébiszitter, hanem főállású takarítónő leszek. A listán a pókháló leszedésétől a portalanításig minden szerepelt. Kétszer kellett egy héten kitakarítanom az egész házat, ami kb.160 m2 körüli volt. Emellett vasalnom is és teregetnem is kellett, a főzésen kívül gyakorlatilag minden házimunka engem illetett.
Amikor az ikrek hazaértek a bölcsődéből, én szabad voltam, egészen a vacsora előtti készülődésig, amikoris segítenem kellett, csakúgy, mint a vacsora utáni elpakoláskor. Átlag napi 8-9 órát dolgoztam (a „rendes” au pairek maximum 6 órát dolgoznak). Az ikrekkel valójában egyáltalán nem kellett foglalkoznom, ami elég furcsa, ha az ember gyerekvigyázást vállal.
Nemsokára kiderült, hogy az ingyenes nyelvtanfolyamra sem tud elengedni. (Természetesen az internetes site-on azt ígérték, hogy fizetnek egy tanfolyamot Firenzében – ezt addigra elfelejtették.) A kocsit nagyon ritkán adták csak oda, ami nélkül azon a környéken nem igazán tudtam kimozdulni. Egyáltalán nem kezeltek családtagként, nagyon ridegen, távolságtartóan viselkedtek. Sokszor levegőnek néztek, nemigen beszélgettek velem. Bármit csináltam, a „köszönöm” soha nem hagyta el a szájukat, nemhogy egy „jaj, de szép a lakás, milyen rend van” jellegű mondat.
Volt, hogy az anyuka este 9-kor bekopogott a szobámba, és lehívott, hogy nem érti, miért jöttem fel, amikor még be sem fejeztem a munkámat. Mire lementem, egy fazék és egy fedő várt rám a mosogatóban, amit nem mostam el. Nem mostam el, mert az anyuka diétás levese volt benne, és nem tudtam, mit akar vele csinálni. Ez az eset például nagyon megalázó volt, annak ellenére is, hogy tudtam, nehéz lesz felvenni egy „idegen” család ritmusát. Arra mégsem számítottam, hogy egyáltalán nem fogom magam odatartozónak érezni.
Azt mondták, hogy a szobámban található füzetekhez, könyvekhez ne nyúljak, mert azok az övéik. Az autó használatakor írattak velem egy papírt, hogy ha bármi szabálysértést elkövetek, a büntetés engem terhel, azt sem mondták meg soha, hogy ki, mikor jön haza.
Ha valami az általuk így megalapozott hangulatomból véletlenül látszott az arcomon, akkor közölték, hogy hideg vagyok, és úgy vélik, hogy nem érzem jól magam a családban. Hát persze nem is éreztem jól magam, de amikor olyan kiszolgáltatott helyzetben vagy, hogy egy idegen országban más házában alszol, és más hűtőjéből eszel, nem biztos, hogy elmondod, mi jár a fejedben.
Az anyuka valószínűleg kemény depresszióban szenvedhetett: a hét nagy részében 11-12 óráig aludt. A főzésen és az óralátogatásokon kívül semmit nem csinált, így minden munka rám hárult. A gyereknevelési módszerei sem igazán tetszettek: ha valmelyik gyerek rosszul viselkedett, azt felvitte a sötét szobájába és rázárta az ajtót, hogy gondolkodjon el a tettein. Mert ők azért nem ütik a gyereket – holott néha egy popsira csapás többet használt volna. El lehet képzelni, hogy egy hároméves gyerek min gondolkozik a sötétben. Ordított, mert rettegett.
Szerződést természetesen nem írtunk, mert itt ezek a dolgok „feketén” mennek. Bár nem tudom, egy szerződés miben segített volna. Ha nincs benne a szerződésedben, hogy ki kell vinned a szemetet, de megkérnek rá, akkor is kiviszed.
Ezzel a beszámolóval nem az volt a célom, hogy bárkit is eltántorítsak az au pairkedéstől, ami egyébként lehet egy csodás tapasztalat is. Ha például nincs más mód arra, hogy megtanulj egy nyelvet és megismerj egy kultúrát, mindenképp nagyon nagy lehetőség. A szabad hétvégeimen például bejártam Toszkána legszebb tájait. Lehet, hogy tapasztalataim egyediek, de akkor is egy életre meghatározták a bébiszitter szó hallatán felmerülő gondolataimat...
