Abbahagytam a szoptatást. Igen, tudom, ez nem egy szép mondat, a legtöbb kismamánál ez a mondat úgy hangozna helyesen, hogy Palkó abbahagyta a szopizást, szopikázást, cicizést, nem táplálkozik többé anyatejjel, mindegy, a hangsúly a mondat első felén van. Hogy ő hagyta abba. Sajnos, ez nem igaz. Én zártam el a csapot.
Ennek nem így kellett volna történnie. Mi tagadás, nem is szántam végleges megoldásnak azt a két napot, amikor pihentettem a szétharapott, szétszívott, immáron a nyers húsomat villogtató mellemet. Aztán, mikor azzá vált, igazából csak egy icipicit sajnáltam. Számomra sosem volt a szoptatás az anyaság non plus ultrája.
Ehhez biztosan hozzájárult persze az is, hogy bár minden gyerekemet meglehetősen sokáig szoptattam, ezért nagyon meg is kellett küzdenem a színfalak mögött. Literszámra önteni magamba a Laktoherb teát meg a mindenféle bogyókat, fejni, nem aggódni, nem stresszelni, akkor is zabálni, mikor semmi gusztusom nem volt hozzá, no meg a röghöz kötöttség, a bezártság, mind-mind olyan szoptatási melléktermék, amelyről nem mesélnek az idilli képet mutató, szoptatást népszerűsítő kismamaplakátok. De azért.. Azért akkor, mikor éppen bőven volt tejem, nem fájt a mellem, nem volt hajnali két óra, sem pedig reggel öt, akkor azért megvolt a varázs, a puha babaillat, az elégedettség érzése mindkét fél részéről, hogy igen, én tudtam adni, köszönöm, és ő pedig igen, megkaptam, na végre, köszönöm.
Lackót szoptattam a gyerekeim közül legtovább. Ő úgy tizenöt hónaposan csatlakozott le a mellbimbómról, egyik reggel, váratlanul, olyan pillantást vetve az előkészített kebelre, mintha nem értené, sőt, egy kicsit rosszallaná is, hogy én ezzel őt zaklatom. Elsőre nem vettem a lapot, csak azért is odavontam magamhoz, mire akkorát harapott a mellembe, hogy jónak láttam gyorsan elpakolni azt. És kicsit sértetten tudomásul venni, hogy a gyerek dobta a cickót. A második kölköm, Mici, aki születésétől fogva hónapokon át csak sejtelmesen mosolygott, és ma már pontosan látom azt is, hogy miért, szóval ő ezzel a kis sejtelmes mosolyával fordult el tőlem, úgy tizenhárom hónaposan. Ezt én egy kicsit korainak találtam, de ő már akkor nagyon makacs volt. Ha pedig valaki nem értené a sejtelmes mosolyt, nos, annak ajánlom figyelmébe a Hihetetlen család című rajzfilm legkisebb kölkét, akiről sokáig azt gondolják a szülei, hogy nincs megáldva semmilyen földöntúli képességgel. Hogy aztán a film csattanójaként csak előbújjon belőle a kis sárkány. Hát pontosan ilyen volt nekünk Mici. És most itt van Palkó, aki igaz ugyan, hogy tisztázatlan körülmények között taccsra vágta a mellemet, de mellette olyan könnyen állt le a szoptatásról, hogy most már kezdem azt hinni, az utóbbi időben tulajdonképpen csak unalomból rágcsálta.
Azon a bizonyos napon, ahelyett, hogy reggel megszoptattam volna Palkót, elvittem reggelizni. Meglepődött, nyöszörgött is egy kicsit pelenkázás közben, hogy ezt még ilyenkor nem szoktuk, ez csak "utána" jön, de aztán megszorongattam, énekeltem neki, lógattam egy kicsit fejjel lefelé (azt ugyanis imádja), majd szájába nyomtam a falatot, és ezzel meg is békült. Este pedig ráhagytam az apjára, én pedig nehéz szívvel betettem magam mögött a kiskaput, és felszaladtam a barátnőmékhez, ahol számos, figyelemre sem méltatott ideges telefonálgatás után megtudtam, hogy remek hancúrozás folyt otthon a távollétemben. Palkó egy hanggal sem fejezte ki hiányérzetét, ami persze megint visszás érzéseket váltott ki belőlem, de már megtanultam, hogy az egész anyaság nem más, mint visszás érzések biomasszája egy kis rózsaszín köddel takarva, úgyhogy nem is volt szükségem hosszú időre a hallottak feldolgozásához. Palkónak már az apja is megteszi helyettem. Másnap is megtette, ekkor már Palkó nem is nagyon mutatta jelét, hogy bármi hiányozna neki. És harmadik nap, mikor reggel a gyógyultnak nyilvánított mellemmel csak bepróbálkoztam a kis kókuszdiófejűnél, ő csak mosolygott édesen, odabújt hozzám, és teljes egyetértésben tovább dagonyáztunk. Azóta is kerek a világ.
