Ha nem fáj, akkor gyerek se lesz

Az előzményekről röviden. Elsőre teherbe esés, kiegyensúlyozott babavárás, túlméretesnek ígérkező leányzó, jósló vagy bármilyen fájás zéró, fogadott orvos, random szülésznő, majd 41. betöltött hétre programozott oxitocin szülés, némi császár-eséllyel, ha addig nem történik meg a csoda - írta egy olvasónk.

Hosszú, fájdalmas vajúdást követően végül sikerült természetes úton megszülni a közel négy és fél kilós kislányt. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Itt tartottunk a 40. hétre kiírt napon, amikor is reggel feltűnt, hogy már előző este óta nem éreztem, hogy megmoccant volna a bébi. Berohantunk a kórházba, de már útközben éreztem a mocorgást a pocakomban. Persze akkor már hiába szabadkoztam, feldobtak a CTG-re, és jól megállapították, hogy az eredmény lehetne jobb is. Persze tudtam, mi következik. Sajnos volt egy szabad ágy a terhespatológián, a férjem meg cipelhette be egyedül az összekészített bőröndöket. Ezt követően persze minden eredményem tökéletesre sikeredett a hátralévő egy hétben, de már nem volt mit tenni. Az orvos nem engedett.

A tökéletes boldogságban és szabadságban eltöltött 40 hét után belekóstolhattam abba, milyen érzés pizsamában/melegítőben, ágyhoz kötve, a magyar egészségügy fantasztikus szolgáltatási színvonalát élvezve, távol a férjedtől, az otthonodtól, a fürdőszobádtól, és a kényelmes ágyadtól terhesnek lenni.

Kétszer töltöttem ezen a héten több órát a vajúdóban CTG vizsgálatok és méhszájérlelés okán, végignéztem több vajúdást, vetélést, abortuszt, kétségbeesett és fájdalomtól meggyötört arcokat, hisz ott még mindenki a boldog vagy kevésbé boldog végkifejlet előtt állt. Naponta többször, több orvos végzett méhszájtágítást manuálisan „vizsgálat” címszó alatt, teljesen értelmetlenül, hiszen semmi nem történt. A gyerkőcöm jól volt, és esze ágában nem volt még megszületni. Minden vizsgálat eredménye ezt igazolta.

De a kórházban, melyet választottam, az volt a protokoll, hogy csak egy hetet lehet ráhúzni a kiírt időpontra, mivel nem vállalta egyik orvos sem az esetleges kockázatot. Bár úgy tűnt, mintha rám bízták volna a döntést, hogy akarok-e szülni a kijelölt napon, felvázolták a legrosszabb eshetőségeket, ha nem így döntenék. Ki vállalja ilyenkor, hogy másként dönt? Én nem tettem.

A szülés előtti napon már nem igazán ehettem semmit, aludni is csak nagyon keveset tudtam, másnap reggel hétkor szinte rám förmedtek, hogy mi az, hogy még nem állok a szülőszoba előtt glédában. A férjem kint szobrozott a folyosón, rémálom volt az egész. A vajúdóban lefektettek egy ágyra (6 ágyas szoba, teltház, még őrzőként is üzemelt), csak onnan gondoltam, bejöhet a férjem, hogy másoké is bent volt. Ahányszor jött egy orvos vagy szülésznő vizsgálni valakit, minden apukának ki kellett menni, ez szinte ötpercenként megtörtént. Egy óra várakozás után bemutatta az orvosom a szülésznőt, aki nagyon szimpatikus volt és nagyjából mindent elmondott. Kiderült, hogy szó sincs szülőszobában való meghitt vajúdásról, oda majd a vége felé mehetek csak át. Ettől nem lett jobb kedvem.

A borotválás után hozták az oxitocint, és elkezdődött a szülésem.

Mivel édesanyám is így szült annak idején engem, felkészített, hogy a megindított szülés hirtelen és nagyon durván fog fájni. Sokkal jobban, mint amit el tudok képzelni. És ettől még nem biztos, hogy gyors lesz. Az első órában még tűrhetően fájogatott, amit a szülésznő is észlelt, ezért rácsavarta az infúziót, mondván, ha nem fáj, akkor gyerek se lesz. Aztán jöttek vizsgálni, hol az orvos, hol a szülésznő, de a tágulás nem nagyon akart beindulni. Még jobban feltekerték az oxitocint, így egy-kettőre folyamatos, szünetmentes fájásom lett. Persze végig CTG-re voltam kötve, az ágyban kellett feküdnöm az oldalamon, hogy ne mozduljon el az érzékelő. A férjem jelenléte ekkor már csak annyira volt elég, hogy ne legyek egyedül. Könyörögtem, hogy ne szóljon, ne érjen hozzám. Tegyen úgy, mint aki ott sincs. Rettegtem, hogy olyasmit mondok neki, ami fájni fog, és ezt nem akartam. Közben jöttek burkot repeszteni. Azt hiszem, végig az volt a legszörnyűbb, amikor megvizsgáltak és kérték, hogy lazítsak, miközben folyamatosan görcsöltem, és már arra sem voltam képes, hogy az oldalamról a hátamra forduljak. Bármit megadtam volna ekkor, csak hagyjanak békében szülni, aztán majd lesz valahogy.

Olyan 12-13 óra magasságában hirtelen kitágultam és már csak annyi hiányzott, hogy tökéletesen eltűnjön a méhszáj. Hirtelen mindannyian megörültünk, mondták, most már mindjárt baba lesz. Ezen a ponton már elhangzott az orvos szájából a császár szó. Leszedtek az oxiról, át kellett vánszorognom a szülőszobára (fél óra/5 méter sebesség), ott kaptam görcsoldó injekciót, hogy enyhüljenek a fájások és persze mondták, hogy lazuljak egy kicsit a kitolás előtt (értsd zuhi, labda, stb.). Nos, én a szekrénypultra támaszkodva olyan négykézláb-állás félében bírtam egyedül a két lábamon megállni, 1-2 perces fájások, jobbnak láttam visszafeküdni.

Folytatódott, CTG, vizsgálat, oxitocin, salala. Méhszáj még mindig van. Eltelt még kb. 1 óra, mire nagy nehezen eltűnt, de ekkor már elkezdtem érezni azt a bizonyos „kakilni kell” ingert, amit nagy ovációval fogadtak. Itt emlegette fel az orvosom másodjára a császár szót. Gyerek feje behelyezkedve, jönnek a tolófájások, mindjárt baba lesz. Elkezdtem nyomni, három nagy nekirugaszkodás, de a gyerkőcöm feje maradt a helyén. Oxitocin rácsavar, majd közölték, hogy most magamra hagynak, hogy kicsit nyomogassak, ne nagyon, csak éppen, amennyire érzem, hogy kell! Na, ezen a ponton mondtam azt, hogy ez így nem lesz jó. Ezek már lemondtak rólam, csak még kicsit hagynak, mivel a gyermekem szívhangja tökéletes volt mindvégig, és bírta szegénykém a második liter oxit is.

A tolófájások csak jöttek, egyre-másra, de megkönnyebbülés volt, hogy volt köztük érezhetően szünet, amikor lehetett erőt gyűjteni. Ezt a vajúdásnál nem tapasztaltam. Azt hiszem, ezen a ponton jelentettem ki, hogy képes vagyok rá, hogy megszüljem ezt az óriásbébit, és ha meg mernek császározni, akkor irtóra dühös leszek. Kb. 20-30 perc elteltével visszajött a team, persze nem sikerült egyedül megszülnöm menet közben, minő meglepetés. Ekkor közölte az orvos, hogy a protokoll szerint 20 percem maradt, hogy megszüljem ezt a gyereket, különben irány a műtő. Ekkor már sírtam a kétségbeeséstől és könyörögtem, hogy ne tegyék ezt velem. És akkor elkezdtünk együtt mindannyian nyomni.

Az orvos a hasamat, a szülésznő diktálta a légzésütemet (már korábban megtanultam és nagyon hatékony volt), mindenki kiabálta együtt, mikor mit tegyek, közben már bent volt az osztályvezető orvos, a csecsemős-nővér, a gyerekorvos. Úgy a harmadik nyomásra éreztem az áttörést, átjött a feje. Eufórikus érzés volt. Utána még 2 nyomás, és kint volt az egész gyerek. 17:45-kor megszületett kislányunk, Lilla. 4430 gr, 61 cm, 36,5 cm fejkörfogat, a keze a feje mellett, miközben átjött a csatornán. (Közben valamikor vágtak is, de ezt nem tudnám elhelyezni az események sűrűjében, és nem is vettem észre belőle semmit.)

Soha életemben nem éreztem ennyire erőteljesen a győzelem-sikerült-megcsináltam-túlvagyokrajta érzését. Leírhatatlanul jó volt. És vállalom, nem az jutott eszembe, hogy anya lettem. Ebben a pillanatban csak az számított, hogy megcsináltam, és ezek után már bármire képes vagyok.

Az orvos térített magamhoz, hogy még van egy kis dolgom a méhlepénnyel, és jó lenne, ha nyomnék, mert nem igazán akar megszületni. Nyomogattam újra, az orvos már megint az óráját nézte, és itt harmadszorra is elhangzott a császár szó. Végül szabályosan kihúzta belőlem úgy 20 perc elteltével (ennyi volt engedélyezett a protokoll szerint a lepény megszülésére). Persze emiatt alapos küret következett, varrás, majd újabb hümmögés a lábam között. Vérzek. Nagyon. És fogalmuk sincs, honnan ered. Vérzékeny vagyok? Nem. Akkor mi lesz? 2 egység vérplazma, újabb adag oxitocin, már két branül. Úgy 18 órára végeztek a varrással. Addig férjem vigyázott a gyermekünkre. Majd közölték, hogy itt hat órás megfigyelés következik, mert erős a vérzés. Lehet, fel kell nyitni mégis. Szóba került a transzfúzió is. Elegem lett. Nagyon. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi lesz, ha most ki kell venni a méhem. Nem értettem, miért velem történik mindez, mikor már olyan jól alakult minden. Sírtunk, a férjem is, én is. Kezünkben a gyerekünk, de már úgy néztem rá, mint az egyetlenre az egész életemben, pedig réges-rég eldöntöttem, hogy biztosan nem csak egy gyerekem lesz.

Ezt követően néha benézett valaki, hol egy szülésznő, hol egy ügyeletes orvos, hol az osztályvezető, hogy megállapítsák, milyen erős a vérzés. Mondanom sem kell, nem volt sok összhang a véleményekben. Egyszer megpróbáltam felkelni, de szinte elájultam. A gyerekünket ottfelejtették nálunk, végig a férjem gondoskodott róla. Kb. 22 óra körül szóltunk, nem kéne-e elvinni a csecsemősöknek. Éjfélkor elbúcsúztunk a férjemtől, és felvittek a gyerekágyra. Az elkövetkező két és fél nap, illetve két hónap nehézségeiről lehetne még posztokat írni. Meg is tették már sokan, hiszen nincs új a nap alatt. Ez az egy nap az életemből többet jelentett, mint az eltelt több mint kilencezer, és mindennek ellenére alig várom a következőt. Azért remélem, kicsit más, kicsit könnyebb lesz.

Vidablog

Blogmustra