Mozaikcsalád, meg patchwork. Egész őszintén, nekem sokkal jobban tetszik az elnevezés, mint a „,mostoha”, amiről a Disney-filmek idióta királynői meg a János vitéz jut az emberek eszébe, hogy ki az „édes” és ki nem, arról meg páran tudnának mesélni, például Juliska nevű ismerősöm, aki hivatásos nevelőszülő, a kertjében medencével és mini játszótérrel, a lelkében pedig végtelen türelemmel, pedig pár kicsi nem akármilyen háttérrel jön hozzá. Mozaikot meg mindig szerettem volna, igaz hogy antik hatásút és a konyha padlójára, de hát nem egészen így sikerült.
Mit mondjak, be voltam tojva, amikor abban a bizonyos étteremben először találkoztam „hivatalosan” a gyereknek már nem nagyon nevezhető ifjakkal, bevallom őszintén, arról sem volt sok fogalmam, nekem hogy is kéne viselkednem, de arról sem, ők mit is várnak most. Mint utóbb kiderült, lényegében semmit, érdeklődtek és kíváncsiak voltak, a rosszindulat bárminemű jele nélkül, azt hiszem két középiskolással jóval könnyebb, mint mondjuk két dühös óvodással, akik „nem vagy az anyukám” felkiáltással is fogadhattak volna (mivel él az anyjuk, nem is akartam az lenni), vagy két Disney-és Grimm-meséken nevelkedő kisiskolással, akik pusztán a szerepem miatt gondolnának valamilyennek.
Attól tartok, bemutatáskor könnyebb helyzetben van, aki tényleg „kívülről jött”, nem pedig a család legjobb barátja tíz éve, nem a Józsi a földszint kettőből, és nem Mártika, a távoli rokon, aki mint kiderült, nem is rokon. Utóbbiak jobban zavarba ejthetik a gyereket az új szerepükben.
Általában jó ötletnek tűnik semleges terepen megejteni a bemutatást, és nem mindjárt összeköltözéssel, esetleg közös nyaralással kezdeni. Volt, aki az Állatkertbe invitálta új társa gyerekeit, volt, ahol kirándulást szerveztek együtt, moziba mentek. Hatalmas előnye van annak, aki valami vonzó foglalkozást űz, mondjuk állatorvos, és meggyógyíthatja Gusztika hasfájós tengerimalacát, vagy ért valami gyereknek tetszőhöz, meg tudja javítani a biciklit, mesés hajfonatokat csinál Editkének, csudára ért a számítógéphez, szépen rajzol vagy hasonló. De főleg barátságos. Nem akarja kisajátítani a szülőt, és nem nyalja-falja ország-világ meg a gyerekek előtt (ezt sok gyerek szemléli undorral). Nem ekézi a másik szülőt, és a helyébe sem akar lépni.
A dolog ugyanis ott szokott a legrázósabb lenni, amikor meg kéne valamit tiltani, rá kéne a gyereket beszélni valamire, rá kell szólni valami ordas pocokság miatt, mert ilyenkor aztán secperc megkaphatjuk: „nem vagy az apukám/anyukám”. De attól még nem lehet fogkrémmel kidekorálni a nappali falát, nem bizony.
Van, aki üzenget: „mondd meg a Pityunak, hogy...” a társ pedig egy idő után elunhatja a postás szerepét, mondd meg neki te, dünnyögi kelletlenül. Vannak a hamiskártyások, akik talán maguknak sem vallják be, de a hátuk közepére se kívánják az „idegen” gyereket, nosza, bánjunk vele szigorúan és mosolytalanul, hátha lepattan, egy gonddal kevesebb. Vannak a túllihegők, aki minden földi jóval, túlzott gondoskodással veszik körül a kölyköt, te kis szegény, de minálunk majd aztán jó dolgod lesz! Aztán megsértődnek, ha a gyerek ilyen felfokozott szinten nem teljesíti a talán ki sem mondott elvárást.
Aztán ha megszületik a „saját” gyerek (vagy nem születik meg, és azért nézünk görbén szegény kölyökre, bezzeg az elődnek sikerült...) kiderül, a szeretetet nem lehet kicentizni, egy háromévesnek még egy „teljesen igazi” testvér is trauma lehet, nemhogy egy válás utáni kistesó, egy tíz-tizenhat-tizennyolc éves viszont sokszor fogadja elnéző szeretettel a kispockot. De még ő sem repes az örömtől, ha onnantól minden a kicsi körül forog, az ő bizijét már két napja nem nézte meg senki, senki sem ér rá elmenni a balett-fellépésére vagy a kicsi miatt otthonról kihajítják a macskát, ami az övé volt. Ilyenkor hirtelen rajongó szeretettel fordulhat a másik szülő vagy akár a nagymama felé. Ugyanez léphet fel, ha a tartósnak gondolt második kapcsolatról kiderül, nem is olyan tartós, és vagy kezdődik az eredeti cirkusz némileg megváltozott stáblistával, vagy a stáblista egy ponton kéthavonta változik, mire a gyerek megszokja Jutkát, már Enikő jön, mire megbékül Enikővel, beviharzik a lakásba Magdi.
Apropó, nagymama, nagyszülő. Kincs lehet, menedék és stabil pont a válás-újjáépítés viharos korszakában, vagy rejtett akna, aki meglepő gondolatokat ültet a gyerek fejébe. Az udvariasság és az alakoskodás közti vékony jégen csúszkálva rájöhetünk, nem könnyű annak a gyereknek sem feltétlenül, aki minden felet szeretni akar, és voltaképpen van is oka mindenkit szeretni – csak a felnőttek közt feszülnek nehezen feloldható ellentétek.
Maradjunk annyiban, a csillagok szerencsés együttállása esetén létezik happy end, szülőként tisztelt-szeretett új társsal (akár ott is, ahol az eredeti szülő is tisztelhető és szerethető), a felfordulások után stabil életrendbe beilleszkedett gyerekekkel, ahol a következő nemzedék talán már nem is nagyon figyel arra, hogy a családfája egyik ága villás, legfeljebb a fényképekre kell gondosan ráírni, ki kicsodának a micsodája.
Szerencsénkre a mi gyerekeinknél sosem állt fenn az „én gyereked és a te gyereked veri a mi gyerekünket” szindróma, és úgy sejtem, nemcsak az ordas korkülönbség miatt. Mások jóval kisebb korkülönbséggel is számoltak be arról, hogy az új társakkal-gyerekekkel való megismerkedés se volt sem olyan nehéz, sem olyan nyögvenyelős, mint rossz pillanatainkban gondolnánk, és a féltesók is kijönnek egymással – vagy legalábbis nem gyepálják egymást többet, mint a „rendes” testvérek.
Két hete a „te gyereked” meg valaki más gyereke vitte a „mi gyerekünket” az állatkertbe. Mikor kigördült a kocsi az utcából, akkor egyszerre mondtuk: „na, ezt is megértük”. Hirtelen ugyan iszonyú öregnek éreztem magam – a Nagyfiú, akit korban akár már én is szülhettem volna, már felnőtt mód intézkedik, autót vezet, pénzt keres, gyerekre vigyáz, jézusmária – de mégis örült a lelkem. Ezek itt négyen ugyanis már jó pár éve minden mozdulatukkal azt éreztetik egymással, ők tényleg testvérek. Nem erőltette senki, talán épp ezért is alakulhatott így. Ha valamit, ezt a plusz ajándékot párszor már megköszöntem a nagybetűs Sorsnak.
