Szégyellem magam. A lányom a játszótér mászókájáról lehajtott fejjel, könnyben úszó szemmel botorkált hozzám, vállait rázta a néma zokogás, és csak sokadszorra feltett „Mi történt?” kérdésemre válaszolt halkan: - Megütöttek. És én akkor nem álltam fel és nem kerestem meg a kisfiú anyukáját, hogy megkérjem, figyeljen jobban a fiára. De még csak a fiúcskának sem mondtam semmit, hiába könyörgött a lányom.
Elmesélte, hogy rászólt a kisfiúra, hogy nem szabad a mászóvárra felmenni cipővel, még maga elé is engedte őt jószívűen, mikor a gyerek ököllel az arcába csapott. Nem akartam elhinni. Kis arcán azonban a folt egyre terjeszkedve vöröslött. - Anya, szólj az anyukájának! - kérte sírva. Sosem felejtem el azt a szemrehányóan bánatos nézést, amikor körbenéztem és megráztam a fejem. - Akkor legalább a kisfiúra szólj rá! - könyörgött. Ebben a pillanatban láttam meg, hogy egy másik kislánynak is jut az ökölcsapásokból. Anyuka menekülőre fogta a síró lánykával együtt, és én sem láttam más megoldást, mint elinalni.
Gyáva voltam. Meg kellett volna védenem a gyerekem, ehelyett behúztam fülem-farkam és a „szégyen a futás, de hasznos” megoldást választottam. Most pedig el kellene magyaráznom neki, hogy miért. Miért is?
