Méregdrágák a jegyek, cserébe gagyi dinókkal szúrják ki az emberek szemét a szőlőskertek mellett kialakított helyszínen. És még pattogatott kukoricát sem lehet kapni. Olvasónk, Helga családjával a balatonfüredi dinókiállításon járt.
Egy ismerősünk nyomta a kezünkbe a szórólapot, lévén, hogy nem messzire terveztük a balatoni nyaralást: menjünk el Balatonfüredre, és nézzük meg a dinoszaurusz kiállítást. Jó, mondtuk, hisz a gyerekeinket is érdeklik az őslények.
Fel is kerekedtünk, nem kis terveket szőve, mert a három gyerekkel a férjem biciklivel tette meg a több mint 15 km-es távolságot. Elfáradt a hat- és négyéves gyerek, a kétéves meg vígan ücsörgött apa mögött a biciklin. A szórólap könnyen navigált a nagy élmény felé. Csak át a vasúton, és aztán jöttek a kis táblácskák „zu den DINOS”. Jó, jó, értek én németül valamennyit, de azért magyar vendégekre nem számítanak? Gondolkodtunk nem keveset, hogy miért nem lehet Magyarországon magyarul (is) kiírni a feliratokat. Végül is törvény is van rá. Naivitásomnak köszönhetően nekem még nem volt elég gyanús, de a férjem meg is jegyezte, hogy hát ezek a kis nyomorék táblák elég gagyik. Nem baj az, mondom, de legalább egyértelműek, és nem fogunk órákig bolyongani, hogy megtaláljuk a kiállítást. Meg is találtuk, jó, hogy ki volt táblázva, mert éppen a füredi temető mellett vitt az út arra a kis szőlős-, gyümölcsöskertekkel teli városrészre. Ki gondolta volna, hogy ide tesznek egy ilyen nagyszabású kiállítást. Furcsa, de naivitásom még mindig azt súgta, hogy ne gyanakodjak, végül is nagy, ingyenes parkoló van, ami ritkaságszámba megy mostanában. A gyerekek már nagyon várták. Az elkerített részen a műanyag paravánok mögé lestünk, és láttuk a hatalmas dinókat, alig várták, hogy megnézhessék, hisz ezért tekertek annyit.
Bementünk, pénztáros bódé, kérdés: hány fő? Mondom: két felnőtt, két hat év alatti gyerek, gondoltam ez jelent valamit, de ridegen közölte a pénztáros néni, hogy két év fölött fizetni kell. Aztán kérdem, hogy a nagycsaládos kártya játszik-e? Meg sem néztem az árlistát, gondoltam valaminek lennie kell, de nagycsaládos tapasztalataim alapján nemigen szoktak tekintettel lenni arra, aki kettőnél több gyereket szült ennek a szegény magyar társadalomnak, ami egyre csak fogy. A válasz kurta volt, de reménytelinek indult: „semmi szükség rá, mert van családi jegy...” és figyeljék a második részét „...6000 Ft”. Hatezer, értik, ugye? Azért itt megjegyezném, hogy a családi jegy általában két felnőtt, két gyerekre értendő kedvezményt jelent, tehát olcsóbb, mintha két rendes felnőtt és két gyerek jegyet vásárolna az ember. Nyeltünk egy nagyot, hiszen még így is jobban jártunk, mintha kifizettünk volna a kétszer 2500 forintot és a kétszer 1500-at, merthogy az nyolcezerre rúgott volna. Összeszorított foggal adtam oda az összeget. Bementünk, de gondolkodóba estem, hogy mi lesz az extra, amiért ilyen drága az, ismétlem, kedvezményes jegy. Nem volt sok időm, mert a paraván mögött feltárultak a dinók, és... semmi extra. Kedvem lett volna visszarohanni és követelni a pénzünket, de hát a gyerekek ezért tekertek! Megérdemlik.
A kiállítás 50 dinószobrot ígért, felejthetetlen élménnyel, az előbbi nem volt meg, utóbbit a pénztárnál biztosították. A gyerekek felmásztak minden egyes megmászható állatra, természetesen két figyelmezető tábla közül az egyik azt kérte, hogy nem másszanak fel rá. Ezt senki nem tartotta be. A másik viszont rendkívüli humorérzékről tanúskodott „az állatokat etetni tilos” felirattal. Az arcomra szökött fanyar mosoly után figyelni kezdtem az embereket. Egy anyuka éppen a kognitívdisszonancia-redukciót alkalmazta hevesen (ugye, mindenki ismeri ezt a fogalmat, amikor az ember érvel magának nem tetsző, felfoghatatlan dolog mellett, kompenzál) és azt ecsetelte, hogy a belépő tulajdonképpen nem is volt drága. Hiszen a gyerek úgy szereti a dinókat, és hát egész évben annyi mindenen spórol... A másik apuka azzal próbálta ellensúlyozni, hogy hosszasan felolvasott, elemzett a két óvodás fiának, akik ellenben nem sok érdeklődést mutattak. A magam részéről készítettem jó néhány képet a fiaimról és bosszúból, kismama lévén, hármat is használtam a hat darab toi-toi vécé közül. Na, ez volt az egyetlen pozitív élmény, hogy tiszta, fertőtlenítőszagú vécék voltak, bár kezet mosni nem lehetett, víz nem volt bennük.
Próbáltuk húzni az időt, hogy az ár mindjobban hasznosuljon, de egy fél óra múltán éreztük, hogy nincs mit tenni, láttunk, olvastunk mindent, a gyerekek már mindent megmásztak, a legkisebb jókat dobolt a táblácskákon. Végül megtaláltunk egy extrát. A park szélén patak csörgedezett, kis zsilippel, na, ezt alaposan szemügyre vették szakértő fiaim.
Aztán felfedeztük a homokozót, amiben egy dinócsontváz volt „elásatva”, úgyhogy jót homokozhattak hatezerért. A nagy eseménynek az ebédidő vetett véget, korgó gyomorral távoztuk, mert még egy pattogatottkukorica-árus sem volt ott a környéken. Na, a végén azért megkaptuk az extrát, egy dinó posztert. Jobban mondva kettőt, miután kikönyörögtük, hogy háromnak egy az kevés, így is lesz veszekedés.
Azért az érkező családokat időben figyelmeztettük, hogy gondolják meg, bemennek-e kedvezményesen erre a felejthetetlen kiállításra. S aki nem hiszi, járjon maga utána, ha elég vastag a pénztárcája.
Helga
