Kapucniba csorog a gyereknyál a Bakonyban

Olvasási idő kb. 6 perc

Gyereket háton vinni jó. Azért szögezzük le, a háton vitt gyereket se hordják a szülei örökké a hátukon. A gyerek időnkénti háton hordásának legfőbb indoka, hogy a szülők a háton vitt gyerek születése után se tudnak a fenekükön nyugton ülni, mindazonáltal a gyerek nélkül nem tudnak vagy nem szeretnek elutazni, az erdőben meg, ahova az efféle népség jár, nem nagyon lehet babakocsit tolni.

A gyerek háton hordozásához kell egy, több gyerekéhez több háti hordozó, meg persze vállalkozó felnőtt. A háti hordozó nem olcsó, mielőtt beruházunk, próbáljuk meg kölcsönkérni, ajándékba kapni, megörökölni. Ha mégis vennénk, lehetőleg ne interneten, hanem hegymászó-szaküzletben, s próbáljuk bele a gyereket is.

Gyereket háton vinni jó, mert a háton vitt gyerekkel egész nap testi kontaktusban lehetsz. A hordozóból kilógó lábacskákat elkapod olykor és megmorzsolgatod. A gyerek a hátadon kiválóan elfoglalja magát: lépéseid ütemére dobol a fejeden, babrálja a sáladat, tépkedi a hajadat. Aztán egyszer csak a tarkódra hajtja a fejét, s édes álmában kicsorduló nyálával boldogan köpködi tele a kapucnidat.

Gyereket háton vinni jó, mert ha eljön az ideje, csak lekapod saját vagy a másik hátáról, és megszoptatod. Egy kis üveges bébiételt, amit bármelyik falusi kocsmában szívesen megmikróznak, némi segítséggel akár a háton vitt gyerekbe is bele lehet tolni. A háton vitt gyerek boldog és elégedett, egész nap rajtad lóghat, nagyokat alszik és jó étvágya lesz a friss levegőn.

A háton vitt gyerek a hordozóban ülve alszik, néha elég kitekert pózban. Forgalmasabb helyen mindig akad is egy-egy önjelölt ortopédus, aki tudni véli, és hangot is ad az aggályának, milyen borzalmas gerincbetegségek várnak a háton vitt gyerekre (Wish tanácsadójában akár visszamenőleg is feljelenthettek). De a háton vitt gyerek fittyet hány az efféle sötét jóslatokra.

Gyereket háton vinni jó, de a háton vitt gyerek nehéz. Mire a háton hordáshoz elég jól ül, legalább nettó 8-10 kiló, és akkor a göngyöleget, illetve az ellátmányt nem számítottam, mert az legalább ugyanennyi. Gyereket háton vinni ezért tűrhető erőnlétet igényel (és persze alakít ki). Háton vitt gyerekkel ne tervezzünk nagyon hosszú túrát, lehetőség szerint kerülendők továbbá a sziklaperemek, a vasláncos kapaszkodók, a síkos kövekkel borított patakmedrek és a bizonytalan rögzítésű függőhidak, mert a gyerek a hátunkon alapvetően megváltoztatja a súlypontunk helyét.

Ahogy nő a háton vitt gyerek, egyre többet bír ő, s egyre kevesebbet mi, ezért hagyjuk, hogy az erdei úton szaladjon, sétáljon, totyogjon, szedret szedjen, vagy ahol van, áfonyát, és ne sikítsunk, hogy nincs megmosva. Hamarosan sziklára akar mászni vagy patakba esik bele kis híján, s ilyenkor nekünk sokkal könnyebb őt újra a hátunkra venni. Az életveszély elhárításáért nem nagy ár az a kis cipekedés.

A háton hordott gyerekkel feltétlenül el kell menni például a Bakonyba. A háton hordott gyerekkel végig lehet sétálni a veszprémi várban, de múzeumlátogatást azért velük még nem terveznék. Az én háton hordott gyerekem egyszer feldúlta egy székesegyház nyugalmát, amikor visítva közölte, hogy „ki akarok menni a teplonyból”.

Veszprémben a Kittenberger Kálmán Állatpark nemcsak a háton hordott, hanem mindenféle gyereknek tetszene. Az elmúlt 20 évben háromszor vagy négyszer jártam ott, s ez alatt látványosan sokat fejlődött az állatok környezete. Nem lehet könnyű pedig, hiszen egy szűk völgybe épült. Legrégebbi emlékem egy szomorú tekintetű dingó volt egy ketrecben, s nem volt sokkal jobb dolga a fenekét a medencében áztató kamcsatkai medvének sem, bár ő nem tűnt elégedetlennek. Aztán a szűk ketrecek sorra eltünedeztek, helyükön tágas kifutók épültek, ami oda vezet, hogy aki mondjuk csak a tarajos sül kedvéért érkezett, csalódottan is távozhat, mert az végre el tud bújni a látogatók elől, ha kedve tartja.  Sajnos csak a netről értesültem egy újabb fejlesztésről, a márciusban megnyitott kölyök-dzsungelről, ami egy óriási fedett játszótér a terráriumban, ahol a gyerekek kipróbálhatják a lajhárutat, bebújhatnak odúkba, mindezeket az üvegfalak mögött lapuló óriáspiton közvetlen közelében.

A háton vitt gyerek általában imádja a csihuhut. A nagy vasútbezárási őrületben felmerült a Veszprém-Győr vasútvonal felszámolása is, szerencsére akadt épelméjű döntéshozó, aki másképp gondolta, s így a kis piros vonat ma is közlekedik Magyarország egyik legszebb fekvésű vasútvonalán.

Ottjártunkkor még hagyományos kék szerelvény járt, annak ablakából néztük a tovatűnő, ezer színben pompázó őszi tájat önfeledten, így elkerülte a figyelmünket, hogy a háton hordott gyerekek egyike, ki a padon térdelve próbált kinézni, tenyérnyi kilátási lehetőséget nyalogatott a mocskos üvegre.

Le lehet szállni a vonatról Porva-Csesznek vasútállomáson, ami a nevét onnan kapta, hogy Porvától épp olyan baromi messze van, mint Csesznektől. De ez csak jót tesz neki. Számos jobbnál jobb turistaút indul innen, s nemrégiben újra megnyitott a büfé és a turistaház. Térerő gyakorlatilag nincs, ezért mindazoknak, akik a háton hordott gyerek orvosával, a főnökükkel, vagy a mamájukkal folyamatos kapcsolatban szeretnek lenni, nem ajánlom ezt a programot.

Tovább is utazhatunk pl. Vinye megállóra. Alagutakon, viaduktokon át vezet a vonat útja. Vinyéről legjobb egyszerűen visszaindulni gyalog a Cuha-patak völgyében a vasút mellett Porva-Csesznek állomásra. Az út óriási sziklákkal szegélyezett szurdokvölgyben vezet, és itt meg is látjuk a völgyhidakat, ha jól emlékszem, tanösvény is van, meg egy erdei „tanterem” (néhány rönkből ácsolt pad), amely a Bakony földrajzát és élővilágát mutatja be.

A háton hordott gyerekem, aki négyéves volt ottjártunkkor és már jó nehéz, ezért viszonylag keveset ült a hordozóban, igen elcsigázódott a nap végére. Leszegett fejjel rugdosta az avart, és sötét tekintettel érdeklődött egyre: „Mikor érünk már a kocsmába?” , ezzel némely szembejövőket megnevettetve, másokat megbotránkoztatva.

A háton hordás és a gyaloglás határán sokat segített nekünk az a titokzatos „erdei mackó”, aki apró csokikat, nápolyit, ezt-azt helyezett el az út mentén a gyerekeknek, akik boldogan mentek újabb és újabb száz métereket a mackó ajándékaiért, melyeket többnyire hozzánk hasonló, de gyorsabban haladó természetjárók helyeztek el titokban, miközben együttesen tökélyre fejlesztettük a konspirációt. Gyorsan, hadarva elsuttogott félmondatainkból a vadidegenek is egy-kettőre megértették, miért is nyomunk a kezükbe mindenféle édességeket, s lelkesen vettek részt a játékban.

Mindennek persze már vége, a háton hordott gyerekek már lábon járnak, de remélem, újra eljövünk ide, ahogy eljutottunk a Bakonynak arra a részére is, ahová háton hordott gyerekkel helyesebb nem menni. De erről a következő részben mesélek.

Brumibaby

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek