A Székelyfölddel az a baj, hogy marha messze van. Még a keleti határszéltől is igen hosszú az út, és nagyon vegyes minőségű, a gépkocsiforgalom óriási, a helyiek pedig, hm, latinos temperamentummal vezetnek, legyen alattuk akár csili-vili BMW, akár negyvenéves Dacia. Ezzel együtt a Székelyföldre el kell menni, nagyocska gyerekkel már feltétlenül.
Egy mikrobuszos kirándulás résztvevői vagyunk, alig ismerünk valakit. Fiam felméri a helyzetet, a vele egykorúak lányok, a busz végében vihognak összedugva a fejüket, csalódottan leveti magát egy ülésre és a telefonommal kezd játszani. A lányomat a nagylányok hamar befogadják.
Hosszú út áll előttünk, így Nagyvárad mellett csak elhaladunk az elkerülőn. Döbbenetes mennyiségű bevásárlóközpont, ilyen-olyan hipermarketek veszik körül. Ki gondolta volna ezt, amikor a nyolcvanas évek vége felé lisztet, cukrot, fogamzásgátló szereket, torokban dobogó szívvel HVG-t csempésztünk ide? És mintha nem tudnának betelni a sokáig nélkülözött javakkal, egymás után építik a fogyasztás templomait, és a határban a mindent elöntő szemetet hordja a szél.
Körösfőnél megállunk egy pihenőre. Lelkesen szállunk ki, mert ugye itt a ke-ertek alaaatt háááárom legééény zabo-ot ara-at, mi több, szeretőt keres magának, mint azt annyiszor énekeltem a gyerekeimnek, amikor még védekezésre képtelenek voltak. No, hát innen lesz a Körös, mutatom a gyerekeknek a szürke kő közül csordogáló vizet. Próbálnék lelkesülni, de nem megy. A három legény, miután a zabot learatta, diszkót nyitott a Körösfőnél, melyet időközben be is zártak, a törött üvegablakokat csapkodja a szél, a pihenő turisták pedig módszeresen körbevizelik a forrást, és bokáig járni a szemétben.
Sötétedés előtt érkezünk a Székelyudvarhelyhez közeli, kb. 1200 lelket számláló kis faluba, ahol szállásunk lesz. Közepén katolikus templom, panzióval, ahol Zoltán atya szemlátomást a lelkek meg az idegenforgalom közt pendlizik, az előbbiben való jártasságát nem volt alkalmam megtapasztalni, de az utóbbiban kétségtelenül profi. Szervezésében hamarosan mindenki szálláshoz jut, a fizetőeszközök méltányos árfolyamon átváltódnak, az asztalra nyomban étel-ital kerül. Igen vendégszerető, de szerintem kissé mesterkélt, a gyerekeket, a tízéveseket is, drága babáknak hívja, és a fejüket simogatja, amitől az enyémek borzadva húzódnak közelebb hozzánk. A vendégek mindenesetre nagyon kajálják a folyamatosan poénkodó, s a saját (olykor pajzán) viccein fejhangon visítva hahotázó plébános imidzsét.
Az ebédlő ugyancsak a plébánián van, ahol a lányom, aki még járatlan a székely konyha remekeit illetően, pizzát szeretne, mire a bátyja ráförmed: „Hülye vagy, ez nem pizzéria, hanem plébánia...” (Aha, ahol meg a plébát eszik, nemde?)
A „pléba” borsóleves és hal. Annyira finom, hogy a gyerekeim, akik általában semmilyen idegen ízt nem fogadnak el, kétszer szedetnek maguknak. Zoltán atya eközben sűrűn töltögeti a felnőtteknek a katolikus pálinkát meg a bort, s egyre vörösödő arcából arra következtetek, hogy magától sem tagadja meg ezeket. A hangulat emelkedtével teológiailag is alá van támasztva az iváskényszer: „Hol laknak az angyalok? – Mennybe!” – vezényel Zoltán atya, s a soros pohár engedelmesen bemegy. „Melyik a legerősebb bor? – A misebor, mert csak egy issza, mégis egy egész templom énekel.” – a vendégek isznak, és együtt kacagnak a plébánossal.
Szállásunk az egyik szakácsnő, a "szófukar" Jolán házánál van. Olyan csöpp a szobánk, hogy a negyedik ágy helyett egy szivacsot kell kihúzni az egyik ágy alól, s ha azt elővesszük, nem lehet kinyitni az ajtót. A kert végében folyik a Küküllő, a telken pisztrángostavat is ásott Zsigmond, a szófukar Jolán ura. „Vegye ki, kedves, a szekrinbű a cihát, mer' az uramat, a Zsigmondot, azt hejába kíri, bérúgott a' tennap este, s csak a tökit mereszti ilyenkor” mondja nekem a szófukar Jolán.
Másnap Parajdra megyünk, a sóbányába. Ránk is fér, az egész napos utazás a száraz levegőjű kisbuszban nem kedvezett a légutainknak. Először buszra szállunk, amely levisz a föld gyomrába, aztán még vagy 500 lépcsőn még lejjebb kell gyalogolni. Odalenn, a sóbányában hihetetlenül tiszta a levegő, krónikus légúti betegségek gyógyítására is használják. Van lenn egy rendkívül impozáns templom, óriási játszótér, élelmiszerbolt, kávézó, könyvtár, internet, lehet pingpongozni, tollasozni, meg csak nézelődni is, és ki tudja, hogy, de egy kilométerrel a földfelszín alatt a mobiltelefonnak van térereje. Az a másfél óra is sokat jelent, amíg lenn vagyunk, de az igazán betegeknek állítólag egy-két héten át napi 6-8 órás kúrákat írnak elő.
Visszafelé Korondon állunk meg, ahol kipakolják a híres kerámia mellett a kínai dísztárgyipar teljes választékát is, na, ez elég lehangoló.
Székelyudvarhely főterén bóklászunk másnap, van itt egy pár évvel ezelőtt felavatott, székely, illetve székely kötődésű nagyságok mellszobrait bemutató szoborcsoport. Egyszerre, mintha csak a földből nőtt volna ki, megjelenik közöttünk egy koromfekete cigánygyerek: „Akarják-é, hogy beszéljek a szobrokról?”. Akarjuk, persze, pénzt adnánk neki, de elhárítja: „Elébb elmondom". És Barnabás úgy negyedórát beszél szép, összefüggő, kerek mondatokban az ábrázolt nagy emberekről, Csaba királyfitól Wass Albertig. Hallhatóan betanult szöveg, nem mentes az anyaországi belpolitikára való áthallásoktól (illetve attól, ahogyan arról a betanításban közreműködő tanító úr gondolkozik), de mégis, megható, hogy ez a szurtos kölyök mi mindent tud. „Hát te olvastad-e az Ábelt?” - kérdezem Barnabást, nem jön zavarba, „Majd elolvasom”- feleli - „ha ráérek”. „Mi leszel, ha nagy leszel?”- kérdi másvalaki, „Idegenvezető”- feleli Barnabás, s én egész nap azon tűnődöm, milyen sors jut ennek a gyereknek, lesz-e jó szándékú felnőtt, aki segít valóra váltani az álmát, vagy lehúzza örökre a nyomor és a bélyeg, hogy ő a még a kisebbséghez képest is a kisebbséghez tartozik.
Közben váratlanul megjelenik Barnabás nyolc tesója, kisebbek, nagyobbak. Távolodva látjuk, hogy a tesók körbeveszik Barnabást, lenyúlják a frissen keresett pénzt, aztán eltűnnek a sarki fagyizóban, ő meg ott mászkál, s várja, hogy újabb turisták kerüljenek elő.
Segesvár középkori városmagja (Drakula szülőhelye különben) a világörökség része, na, itt a gyerekeim, mint afféle áldozati bárányok jönnek-mennek - itt gyerek nélkül könnyebb lett volna. Azért egy fagyival sikerül őket is megvesztegetni. Ahogy szembejön egy pár, babakocsival botladozva, eszembe jut, hogy ezt, ha majd a Porontyon tudósítok, el ne felejtsem megemlíteni: Segesvár óvárosát nem babakocsizáshoz és kerekesszékezéshez igazították, a Diák-lépcsőn is csak gyalog lehet végigmenni.
Este a falubéli műkedvelő színjátszókör előadására megyünk, Illyés Gyula Tűvétevők c. parasztkomédiáját adják elő. Lenyűgöző. Egy 1200 lelkes falu kiállít egy olyan profi előadást a falu lerobbant iskolájának színháztermében, telt ház előtt, hogy a könnye folyik mindenkinek a röhögéstől, és az emberek ennek örülnek, látszik, hogy jó látni a szomszéd Vendelt meg Borit a színpadon. Aztán bál van, de nekünk pizsamaosztás, a lányom így is elalszik az előadás végére az ölemben.
Az utolsó napon a Békás-szoroshoz megyünk. Vegyes érzelmek viaskodnak bennem, elakad a lélegzetem a természet csodáitól, de nem értem, hogy lehet, hogy erre ennyire nem vigyáz senki, pedig állítólag nemzeti park. Más vidékeken, úgy sejtem, korlátoznák a belépést, itt akadálytalan a gépkocsiforgalom, az út mentén bóvlibazárok tömkelege, a patakban gumiabroncsok, másutt egy vízesés aljában pillepalackok százai örvénylenek.
A Gyilkos-tónál igazi, parázs felett sült kürtőskalácsot eszünk, és itt a gyerekek remek játszóteret is találnak.
Este, míg én a másnapi indulásra készülve pakolászok, a gyerekek a szófukar Jolánék kis fekete kutyájával játszanak. A csöpp kis pulikölyök hálás a játékért, boldogan bukdácsol a nyomukban. „Vigyük haza, Anya!”, rimánkodik a fiam. Zsigmond a falnak támaszkodva nézi őket. „Inkább te maradjál itten”, mondja a gyereknek. „Kéne a fiúgyerek a kapa s kasza mögé.” A gyerek zavartan vigyorog: „Jó lenne... Internet van?” Zsigmond megpödri a bajszát: „Internet, a' nincs. De maj' béköttessük.”
Brumibaby
