A döntés már hónapokkal ezelőtt megszületett, ennél ideálisabb időszak nem lesz, belevágunk a szobatisztaságba a lányommal. Nem hiszek abban, hogy a rossz időzítés lelki nyomorékot csinál a gyerekből, de abban azért szerintem is van igazság, hogy ebbe a projektbe nem lehet csak úgy "miért ne most?" alapon belevágni. Ezért gyorsan összefoglalom, hogy én mire alapoztam a döntést: első körben szerintem a kétéves négy hónapos kor egy átlaggyereknél ideálisnak mondható. Nincs túl korán és nincs túl későn. Persze fontos az egyéni fejlettség, de ezzel nálunk nem volt gond. A lányom pontosan tudta a különbséget a pelus és a vécé között, elvben tökéletesen értette, hogy mit várok el tőle. Pár hónapja volt egy önálló kísérletezési időszaka, amikor többször szólt, hogy pisi, kaki, de mivel éppen télvíz idején jártunk, nem feccöltem bele a közös sikerbe túl sokat, így par nap és pár fiaskó után ez valahogy magától elmúlt. Kicsit aggódtam, hogy na ez volt az az időszak, amit örök hiba volt kihagyni (szakkönyvek állítják, hogy van egy bizonyos kor, ami után már sokkal nehezebb leszoktatni a gyereket a pelusról, ezért ha magától kéri, hogy inkább vécé, akkor nem szabad erővel pelusba kényszeríteni). De így utólag ezzel nem rontottam el semmit, viszont megúsztuk a felfázás-megfázás köröket.
Szóval a szobatisztaság fogalmi szinten már megvolt a gyereknél. A pelus a délutáni alvás után többnyire tiszta maradt, és meggyőződésem, hogy a reggeli pisi is valamikor hajnaltájt került csak bele a pelusba. További fontos érv volt, hogy vagy most, a másfél hetes pészahi (húsvéti) szünet alatt vágunk bele a projektbe, vagy a nyári szünet idején (én ugyanis abban hiszek, és a bölcsis gondozó is ezen az elven van, hogy az alapokat otthon, szigorú kontroll és figyelem mellett, a szülőnek kell lerakni, ideális esetben persze). A nyári szünet idejére azonban már van programom, emberi és orvosi számítások alapján az első vakációs nap körül fogom megszülni a kisöcsit. Ezzel szemben az időjárás segítségemre sietett, mert végre melegedni kezdett, az átlagos 25-26 fokos hőmérsékletben már csak egy-két réteg ruhára volt szükség, és attól sem kellett félni, hogy felfázik a kislány. Minden összejött.
Eljött a nagy nap, előtte pár héttel még végső rákészülésként beszereztem egy aranyos koalamacis "bilikönyvet", amin én jókat nevettem, a gyerek meg tök jól leült elmesélni a babáinak, hogy mi is történt csóri kis macival, amikor túl nagy bilit kapott az anyukájától. Ez nem zavarta a lányomat abban, hogy arcán angyali mosollyal, többszöri vegzálásomra válaszul, közölje, hogy ő az ünnep után a pisit a vécébe fogja csinálni, a kakit meg a padlóra. Elsőre jót röhögtem, aztán úgy döntöttem nem erőltetetem verbálisan a dolgot, inkább a kijelölt napon nagy levegőt veszünk, és fejest ugrunk a jóba. Megtörtént. Előtte persze feltekertem a szőnyeget, vízálló gumilepedőt terítettem a díványra és persze a lányom lepedője alá is. Vettem három doboz szép bugyit, és egy matricával kicsit lányosabbra alakítottam a fiamtól örökölt fehér bilit. Indul a móka. Első reggel lelkes fogadtatásra találtam, tetszett neki a bili, de semmi produktum nem született. Elkezdődött az, amitől én személy szerint utálom a szobatisztasági nevelés első napjait: anya átalakul papagájjá, és kb. 15-20 percenként megkérdezi a gyereket: „Van pisi? Van kaki?” Többszöri nemleges válasz ellenére is naponta 15-20 alkalommal elkapni a csemetét, és ráültetni a bilire. Aztán a leleményesség magaslataiba jutva rávenni, hogy ne pattanjon fel 10 másodperc múlva. A fiamnál erre a mesélés volt a megoldás, az örökmozgó kisasszonynál fizikai megoldást kellett találnom: a bilit felraktam a szárítógép tetejére, így kevésbé akart lepattanni az eszközről, másfelől meg bámulhatta magát a tükörben. Kislány, ugyebár...
Első eredményünk az otthonról való elindulás előtt 2 perccel született meg, hatalmas és összcsaládi éljenzés közepette (a három és féléves fiam lelkesen beszállt a "játékba", bár ő már hónapok óta arra lett nevelve, hogy majd most és az ő segítségével leneveljük Hanust a pelenkáról... így akartam elejét venni az "én miért nem kapok éljenzést" vitáknak, és jelentem, bejött a dolog). Kijelölt kirándulási célunkat húsz perc alatt értük el, és sem a kocsiban, sem a sétálgatás alatt semmi. Hiába kérdeztem, hiába akartam a bokor alján megpisiltetni a gyereket. Olyan jó két órával később láttam egy nyilvános vécét, és gondoltam próba-szerencse. És igen, kiderült, hogy a kishölgy finnyás, nem guggol le csak úgy bárhol (azóta sem). Ellenben a vécébe szépen produkált. Kb. öt percig ugrabugráltam vele, olyan sikerélményem volt, ami nagyon régen nem. Hiába, a gyerek egy zseni. Hazafelé azért bepisilt az autósülésbe, és délután még történt két kisebb baleset, de az első nap végére eljutottunk oda, hogy már tudta, hogyan kell "elindítani" a pisit a bilin ülve. Éjszakára persze pelust raktam rá, ez ellen szerencsére nem volt semmi kifogása.
Második napon folytattam papagájjá lényegülésemet, de sokkal nagyobb sikerrel, már kaptam igen válaszokat is, és az állandó kérdezgetésnek és a továbbra is bőszen folytatott össznépi éljenzésnek köszönhetően a második napon a pisi csak a bilibe került. Ellenben a kakival, de hát erről mindenki olvasott, a kakihoz sokkal jobban ragaszkodik a legtöbb kisgyerek, a lányom sem kivétel, nehezen vált meg attól, ami az övé. Visszatérve az éljenzéshez: nyilván van, aki a fejét fogja, mert úgy gondolja és/vagy tapasztalta, hogy nem érdemes túl nagy feneket keríteni ennek az egésznek, se pro, se kontra. Azzal tökéletesen egyetértek, hogy leszidni gyereket, főleg ilyen korai szakaszban, a lehető legrosszabb megoldás. De én hiszek a motivációban, legyen az tárgyi vagy verbális. A fiamnál anno a matrica-ajándék vált be, a lányom viszont baromi sikerorientált kis személyiség, neki annál nagyobb öröm nincs az életben, ha mindenki neki tapsol. Blaha Lujza kicsiben, örömben és hisztiben, mindörökké, ámen. Ezen a napon elkövettem egy taktikai hibát: ebédnél rengeteget ivott Hanus, ennek ellenére pelus nélkül tettem le aludni délután. Meg is lett az eredménye, még szerencse, hogy az alvásidő végén pisilt be, és legalább hulla fáradt nem volt. Biztosítottam róla, hogy nincsen semmi baj, új ruha és ágynemű elő, és minden ment tovább.
Harmadik és negyedik napon óriási léptekkel haladtunk előre. Eljutottunk oda, hogy pisi csak vécébe. Hogyhogy vécé, mikor eddig bili volt? Hát úgy, hogy én lelkiismeretesen előkészítettem a lépcsővel és kis kapaszkodóval is rendelkező vécészűkítőt, és néha megkérdeztem a célszemélyt, hogy hova kíván produkálni. Aztán egyszer csak kipróbálta a vécét, és annyira bejött neki, hogy a bili gyorsan visszakerült a cserepadra. Nem bánom, már csak azért sem, mert így könnyebb volt ránevelnem a pisilés utáni kötelező megtörölközésre, ami itt nem nagyon divat, nálam viszont evidencia. A fél kislánykorom a Neogranormon bűvöletében telt, konkrét emlékeim vannak a kicsípett testrészekről, szóval ebben nálam nincs vita. A higiéniáról már nem is beszélve, lehúzás, kézmosás, stb. A negyedik nap végén eljutottunk oda, hogy a lányom többször is magától szólt, hogy pisi van, illetve ahogy az első cseppek bekerültek a bugyiba, megállította a folyamatot, és már rohant is visongva: „Anya, pisi, pisi, pisiiiii.” Nagy szó ez, kérem szépen. Ezzel párhuzamosan csökkentettem a kérdések számát, hiszen a végleges cél ugyebár az, hogy a leánygyermek magától szóljon. El is magyaráztam az én kis zsenimnek, hogy mostantól kezdve a lakás körbeugrálása csak akkor várható, ha magától szól. Elméletileg vette a lapot, persze a dicséret azért nem maradt el egy sikeres akció után sem. Az ötödik nap délutánján megszületett az első kakis sikerélményünk is, és a családi kalendárium kedvéért meg kell említenem, hogy kakilni a lányom is az apjával szeret. Nagy volt az öröm, én meg úgy éreztem, talán mégis igaza lesz anyósomnak, aki azt mondta, hogy maximum két hét, és magunk mögött hagyjuk az egész pelus-ügyet...
Összefoglalva az első hetet: lépésről lépésre haladunk tovább, és a lányom nagyon jó alany. Hamar felfogta, hogy mit várunk el tőle, de nem látom rajta, hogy nagyon túlfeszítené magát a siker kedvéért. Egykedvűen veszi tudomásul a kisebb-nagyobb baleseteket, és bőszen bólogat, hogyha azt kérem, hogy legközelebb időben szóljon. A kocsiba többet nem, a díványra, étkezőszékre soha nem csinált semmi tilosat. Délután hol van rajta pelus az alváshoz, hol nincs. Ha nincs, akkor hol bepisil, hol nem. Ha van pelus, akkor persze száraz marad. Ahogy az utolsó két éjszaka is. A bugyik számát úgy tűnik, jól becsültem meg, nem fogytunk ki a készletekből. Holnap visszamegy a bölcsibe, ahol újabb kihívásokkal fogunk szembesülni, de bízom a gondozókban, hogy előzetes ígéretükhöz híven oda fognak figyelni a gyerek jelzéseire, és sűrűn vinni fogják a vécére. Ő lesz az első a csoportjából, aki leteszi a pelust, ez mindenképpen biztató, mert a fiamnál anno a 32 gyerekből 18 egyszerre kezdett bele a szobatisztaságba, reménytelen ügy volt, hogy minden toporgó-táncoló kisgyerekre időben jusson figyelem.
És végül egy utolsó részlet a mai napról, és ezzel az első rész végére is értem: ma jött el a napja a kontrasztanyagos-katetéres urológiai vizsgálatnak. Semmi komoly urológiai problémája nincs a kislánynak, de a lelkiismeretes orvos mindent ki akar zárni. A lényeg, hogy akkor éreztem, hogy jó úton járunk, amikor szegény kislányom alábbi üvöltésétől visszhangzott a folyosó, mikor pisilnie kellett volna a vizsgálóasztalon feküdve: „Nem ide, nem ide, a vécébe, a vécébe akarok pisilni!!!!”
Meni
