Mielőtt gyermekeim lettek, sokat olvasgattam szüléstörténeteket, hallgattam mások élménybeszámolóját arról, hogy milyen katartikus élmény is ez valójában. Hogy még a legkeményebb apuka is elsírja magát, és leborul élete párja előtt, amiért mindezen keresztülment. Hogy ez egy nő életének legszebb pillanata. Satöbbi, satöbbi. Amikor elsőszülöttem a világra jött, és először vehettem a kezembe, vártam a katarzist - de nem jött. Ott feküdtem, néztem, ahogy a karomban szuszog, gyönyörködtem benne, hiszen ő volt a világ legszebb újszülöttje (mint minden anyának a saját gyermeke). De ez volt minden, amit éreztem. Nem lebegtem a boldogságtól, apuka sem könnyezett. Szokatlan és újszerű volt a helyzet, de nem aposztrofálnám életem legszebb napjaként. Ekkor bevillant az agyamba, hogy mindez miért lehet: nem vagyok jó anya! Rövid időre pánikba is estem: mi lesz, ha később sem támadnak fel bennem azok az érzelmek, amelyekről oly sokan és oly sokat írtak?
A kórházban töltött napok alatt egyszer a kisfiam elszenderedett a karomban, óvatosan kimásztam mellőle az ágyból, körbebarikádoztam az összecsavart takarómmal meg a párnámmal, és óvatosan kilopakodtam a mosdóba, ami úgy kb. két lépésre volt az ágyamtól. Rövid pisilés, és két perccel később újra az ágyamnál voltam, ami mellett egy csecsemős nővér állt, és rosszallóan nézett rám.
- Anyuka, hogy hagyhatta így itt ezt a babát? Hát leesik!!!
Leesik? - kérdeztem magamban, és az ezer méter mélyen alvó, körben kipárnázott kétnapos, önálló mozgásra még nyilvánvalóan képtelen gyermekemre néztem.
De ahelyett, hogy legyintettem volna (most, két gyerek után az tenném), gondolkodni kezdtem: úristen, hát milyen anya vagyok én? Anya az ilyen??? Tényleg az anyaság volna a legszebb és legjobb érzés a világon, ahogy azt mondják? És akkor én miért nem...?
Aztán hazajöttünk, elkezdődött a közös életünk, nekünk, hármunknak. Viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen összecsiszolódtunk, minden ment a maga útján, de újra és újra előjött bennem a kérdés: vajon miért nem csapott még meg az "anya lettem!"- érzés? Kezdtek zavarni a kedves rokonok és barátok által feltett kérdések, amelyek mind ugyanarra lyukadtak ki: na milyen érzés anyának lenni?
Aztán 10 hónaposan a kiskrapek valahol összeszedte az első betegségét, késő esti hányással indult, aztán röpke két hét kórság következett utána. Semmi komoly, csak egy szimpla betegség. De akkor, amikor esténként az ágyunkban fekve füleltem, hogy gyerkőc vajon jól alszik-e, kap-e levegőt, és minden köhintésére görcsbe rándult a gyomrom - nos, azt hiszem, ott és akkor végre megmozdult bennem valami. Azóta persze már túlvagyunk jó pár köhögős-taknyos-fuldoklós-hányós napon és éjszakán, most már rutinból megy a dolog. Főleg, hogy időközben egy kislánnyal is bővült a család.
Aztán egy ideje után furcsa "jeleket" észlelek magamon.
Amikor azt kívánom, bárcsak én lennék beteg helyettük, bárcsak átvállalhatnám azt a fránya oltást tőlük.
Amikor azon kapom magam, hogy én is fújok, amikor a fiamat próbálom rávenni az orrfújásra. Hogy én is összegörnyedek, ha látom, hogy valamelyiküknek fáj a hasa. Öröm tölt el, amikor a gyerekek csak úgy habzsolják a főztöm, annyira ízlik nekik. Amikor visszamondják a verseket-mondókákat, amikor én tanítottam nekik. Amikor új "tudománnyal" lepnek meg.
És még annyi mindent sorolhatnék...
Végül, de nem utolsó sorban: mielőtt este lefekszem, mindkettőjükhöz bemegyek, megnézni, hogy minden rendben van-e. Amikor látom, hogy mindketten békésen szuszogva alszanak, én pedig a jóéjtpuszi után csendben, óvatosan kiosonok a szobából, és behúzom magam mögött az ajtót - az az érzés leírhatatlan.
Nem tudom, pontosan mikorra és hogyan alakult ki, de most már végre kezdem elhinni, hogy valóban ANYA vagyok, így, nagybetűvel.
Kiara
