A klasszikus játékokról mindenkinek a fakocka és a szép babák jutnak az eszébe, egy kis csavarral pedig az évtizedek óta örök társasjátékok: a Gazdálkodj okosan! és a Ki nevet a végén?.
Pedig, különösen az alsó tagozatban, két matekóra között egészen mással töltik a gyerekek az idejüket, s ha most annyit mondok, hogy „Bagdadban, nagy nap van, ülnek az arabok az ablakban, száraz falevelet sodor a szél…”, akkor az utolsó versszakot az olvasók nyolcvan százaléka csípőből be tudja fejezni.
Ezek a gyerekjátékok pedig olyanok, mint a népmese, nem tudjuk honnan jött, ki találta ki őket, s azt sem, hogy jut eszébe minden 7-8 évesnek, hogy neki is vadul játszania kell ilyet. De hát ki tartja életben, hiszen jóformán sehol sem lehet hallani róluk - erre pedig akkor döbbentem rá, amikor a lányom az orrom alá dugta a két kézzel áthúzós gumit: jé, legalább 25 éve eszembe sem jutott ilyesmi!
A legnagyobb rácsodálkozásom az ugrálógumizás volt, ennek sajnos sohasem tudtam a nevét, de lelkesen játszottam, nagy ász voltam benne. Ki-be, ráugrani, áthúzni, elengedni-ráugrani, ki-be és vissza. Aztán mehet egy szinttel feljebb a dolog. Emlékszem, hónapokig semmi mást nem játszottunk, még egyedül is képes voltam otthon csinálni, két székkel kifeszítve a gumit. Amikor Panna elmesélte, hogy mi a program a nagyszünetben, hirtelen megint kisiskolásnak éreztem magam és nagy mellénnyel, egy hirtelen összeeszkábált gumival nekiálltam, hogy megmutassam, mire emlékszem. Hát, azon kívül, hogy ugrálni kell rajta, nem sokra, de ahogy megláttam az ismert mozdulatokat, egyből bevillant minden. Ilyen egyszerűek lennénk, hogy a játék sem változik?
Az „Antakatészó flóóre, oma ne….” kezdetű, egymás kezére csapkodós játékba néha az egész osztály bekapcsolódott, körbevéve a termet, lelkesen pirosra verve a mellettünk álló gyerek kezét. A már emlegetett Bagdados, pacsis játékot pedig olyan gyorsan megtanultuk csapkodni, hogy szinte nem is látszódott a kezünk, s csak a legvadabb tempónál vétettük el a váltott kezes verziónál.
Ezekhez a játékokhoz gyakorlatilag nem kell semmi, csak a néphagyomány. Az egyik sportáruház például direkt ilyen célra árul színes gumikat, s akinek ez a gyönyörű kék fajta van (hogyan lehet szép egy gatyagumi?), nos, ő a menő a három bében.
Változások, mint a népmeséknél, persze itt is vannak. Az „Antakatészós” játék végén például nem tudunk megegyezni, nálunk „Óbendzsófix” volt a befejezés, lányomnál pedig valami egészen megjegyezhetetlen. S hogy mi az értelme ennek a sok zagyvaságnak, amit talán évszázadok óta játszanak a gyerekek, nem tudni, mindenesetre a gyerek mindig gyerek marad, játékkedvvel és ötletekkel együtt.
Én pedig, mert mindennek vége van egyszer, búcsúzom tőletek ezzel a videóval és köszönöm az elmúlt három év minden figyelmét, kommentjét és levelét, legyen az akár jó, vagy rossz.
Sziasztok,
Win
