Kék: fiú, rózsaszín: lány. Ennek a két színnek a rendeltetésszerű használata egy olyan íratlan szabály, amelyet a világ szinte minden részén betartanak az emberek.
Kék: fiú, rózsaszín: lány. Ennek a két színnek a rendeltetésszerű használata egy olyan íratlan szabály, amelyet a világ szinte minden részén betartanak az emberek.
Kivéve a megfáradt, vasalástól törődött, álmos anyákat, akiknek tökmindegy, hogy hajnali fél hatkor milyen színű cuccot húznak a kölkükre, csak gyorsan visszafeküdhessenek még egy kis minőségi alvásra.
Így történt, hogy ma reggel, mikor Palkó alaposan összetojta magát, nagy álmosan éppen egy lányos, fehér alapon rózsaszín mintás body-t sikerült kirángatnom a szekrényből. Bár félig aludtam, a fejemben rögtön felvisított a sziréna: Palkó, fiú, kék. Ez a body: rózsaszín. Rózsaszín? Hát rózsaszín, nem érdekel. Megruháztam vele a gyereket, meleg van, nem is adok rá mást, és kitettem a nagyszobába a járókába játszani. Palkó szépen csörömpölt, nem is volt semmi baj, egészen addig, míg az apja magához nem tért, és meg nem gügyörészte egy kicsit fürdőszobába menet. Hogy végül eljutott-e a zuhanyrózsáig vagy sem, nem tudom rekonstruálni, ugyanis marhára próbáltam az utolsó ágyban töltött perceket alvásra használni, lényeg, hogy nem telt bele sok idő, arra riadtam, hogy ott áll a hálószoba közepén, és afelől érdeklődik, hogy ki az a kislány a nagyszobában. Nem esett le azonnal, hogy milyen kislányról beszél, de aztán tisztáztuk, hogy csak egy kis hajnali félreértésről van szó, és majd úgyis átöltöztetem Paulinát, ha kimegyünk sétálni. És ha már úgyis végleg oda az alvásom, ártatlan szemekkel kötekedni kezdtem:
– Miért zavar ennyire, hogy Palkó rózsaszínben van? – A válasz nem volt túl eredeti, mondhatnám sablonos: – Mert fiú.
Igen, fiú, kék a kód. Emlékszem, Lackónál ez teljesen egyértelmű volt. Csak fiús színekben választottunk ruhákat, túlnyomóan kéket, azon belül is sötétet, mert az milyen vagány. Vagány is volt, egészen addig, míg Mici meg nem született. Mert akkor ott álltunk a sok menő, sötétkék holmival, és ott volt az apja, aki szerint a lányokat öltöztetni kell, és ott voltam én, aki azt az elvet vallotta, hogy nem kell új kabát, úgyis kinövi a gyerek egy tél alatt. Hangosabb voltam, így aztán szegény Mici másfél évesen a bátyja kabátjában koptatta a játszótereket, egészen addig, amíg egyszer a sógornőim Micisétáltatásból azzal állítottak haza, hogy a buszon egy idősebb hölgy huncutul megpaskolta Mici arcocskáját, mondván, hogy ezzel a kék szemmel még sok női szívet fog összetörni. Több sem kellett a férjemnek, ‘ugye megmondtam' felkiáltással már másnap beleültetett minket a kocsiba, és meg sem álltunk míg Budapest legrózsaszínűbb és legvirágosabb kabátját meg nem találtuk. Mici téli identitása tehát rendeződött, nekem meg azóta egy Palkóm is született, akire jók a vagány sötétkék cuccok is, de most meg ott van a sok cuki rózsaszín, málladozik a szekrényben, én meg siránkozom, hogy még egy ilyen szolid, halványrózsaszín mintástól is rögtön lánnyá válik Palkó, hát micsoda világ ez? Aztán az utcán, mert persze, hogy elfelejtettem átöltöztetni Palkót, egy kismama a következővel hessentette el a babakocsiba kapaszkodó talpig rózsaszín leánykáját:
– Gyere, ne ébresszük fel a kisfiút!
Nesze neked kék kód. Megnyugodhat mindenki. Palkó férfiasságát még a rózsaszín sem homályosíthatja el.
Panzej
