Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Már régóta tudom, hogy az alapvető problémája a mai embereknek az, túl sok idejük marad gondolkodni, s az élet működése mellett legtöbbször csak asszisztálunk.
Már régóta tudom, hogy az alapvető problémája a mai embereknek az, túl sok idejük marad gondolkodni, s az élet működése mellett legtöbbször csak asszisztálunk. Így nem marad más hátra, mint elméleteket gyártani, amiket később megdöntünk, aztán újakkal állunk elő, filozofálunk, túlbonyolítunk dolgokat, agyonmagyarázunk szituációkat, egyszóval kitöltjük az űrt a fejünkben, mégsem jutottunk messzebb, mint a régi görögök. Filozófiába merültem én is az oviból hazafelé, miután 15 perc társadalmi életet éltem az anyukákkal és apukákkal, s az az érzés gyötört, hogy valami olyan furcsa. Majd egy évtized szülői pályafutásom alatt egy kezemen meg tudom számolni azokat a szülőpárokat, akik elváltak a környezetemben. Ez pedig a statisztikákhoz képest ellentmondás, ami ugye azt mondja, igaz, a 2007-es adatok szerint, hogy minden második házasság válással végződik. Most akkor az összes ismerősöm a "minden első házasságot" kötötte meg, vagy a Holdon élek? Miért nem válnak el körülöttem az emberek, amikor papíron úgy kellene, normális ez egyáltalán?
Pedig sok minden megváltozott, de vajon mi? A mostani nagyszülők, dédszülők, azaz már egy generációval felettünk lévő korosztály számára a válás sokkal nagyobb szentségtörésnek számított, mint most, de hát az egy olyan világ volt, mondhatnánk. És mondjuk is, ugyanis a háborúk, a mindennapi küzdelmek alatt nem valószínű, hogy az volt anyáink, apáink legnagyobb problémája,” ’vajh’ miért a Józsihoz, Jucihoz kötöttem az életem”. Biztosan nem ismerték még a Mézga család Hufnáger Pistijét...
A házassági fogadalomnak komoly súlya volt, mint olyan, de szerintem nem az volt a legnagyobb visszatartó erő, még ha szeretnénk is elhinni, hogy legalább a dédike komolyan vette a holtodiglan-holtomiglan jelentését. Egyszerűen nem volt más lehetősége, elsősorban a nőknek, bár a férfiak sem váltogathatták úgy az asszonyaikat, mint manapság (hacsak nem születtek VIII. Henriknek). Egy átlag nő nehezen tudott volna kiszakadni a konvencionális formákból, nagy eséllyel éhen halt volna és pillanatok alatt napszámban, vagy cselédsorban találta volna magát. Meg különben is, mit szól hozzá a falu? Vagy a szomszéd, vagy egyszerűen a Teri néni.
Talán ez lehetett a háttere annak az 1929-ben napvilágra került gyilkosságsorozatnak, ami „tiszazugi gyilkosságok” néven került a köztudatba. A gyilkos asszonyok nem elváltak a férjüktől, hanem megmérgezték őket (több mint 162 áldozatról derült ki, hogy a feláztatott légypapír okozta a halálát), s bár nem csak házasságtörő asszonyok ölték meg férjeiket, hanem mások is áldozatává váltak ilyen bűnténynek, a köztudatban mégis a házasságtörés fogalmához kötődik az eset. S mindez történt a múlt században, falun, sokszoknyás nénikkel. Lehet, hogy a dolgok állandóak, csak mindig máshogyan világítjuk meg őket?
Mire is akarok kilukadni ez után a kis kitérő után? Arra próbálok rájönni, hogy a lehetőségek bővülésével vajon megváltozik-e a házasság intézményének létjogosultsága. Míg régen alapvetően csak kihalni lehetett egy rossz házasságból, addig ma már teljesen jól elboldogulhat egy nő is férj nélkül, sőt, hiszen egyre közelebb kerülünk az egyenjogúsághoz. Elavult a házasság intézménye? Vagy mindig is a szükséges "rossz" volt csupán? Régen a fizikai létfenntartás eleme volt egy férj, de a feleség is, hiszen nélküle nem volt ugye utód. Ha a mostani statisztikát nézzük, a válasz pofonegyszerű, a fene nagy szabadságban valahol a lényeg vész el, s nem hogy boldog-boldogtalan férjhez megy, mert, „hogyha nem jön össze, maximum elválok”, de ugyanilyen komoly megfontolás után el is válik. Mert már van rá lehetőség, nem csak légypapírral orvosolható az ügy.
Visszatérek a bevezetőben fölvetett gondolathoz, a körülöttem lévő házasságok ugyanis stabilnak tűnnek. Gondolkodtam, számoltam és közel, s távol a korosztályomból alig egy fél tucat pár vált el, ami drasztikusan alulmúlja az átlagot. Mi ez, ha nem ellentmondás? A házasság mégsem csak gazdasági társulás? És egyáltalán, a házasság tényleg intézmény, nem lelki kapocs? Vagy ami most még jó, hirtelen, néhány év múlva omlik össze, férfiak és nők tucatjai akarják majd a második virágkorukat élni, így hozza majd a való világ a számokat? Tudnám, mit gondoltak erről a régi görögök...
