Mindenki fél, még az is, aki azt mondja, sosem szokott, ugyanis a félelem olyan alapérzelem, ami az evolúció során kódolódott belénk azért, hogy túlélők legyünk.
Mindenki fél, még az is, aki azt mondja, sosem szokott, ugyanis a félelem olyan alapérzelem, ami az evolúció során kódolódott belénk azért, hogy túlélők legyünk. A mai embernek persze már teljesen másra „kell” ez az érzés, a különböző életkorban megjelenő félelmek ráadásul jönnek is menetrend szerint, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Így kezd el az amúgy barátságos gyerekünk félni 8 hónaposan az idegenektől, aztán ölbaba lesz a szeparációs félelmei miatt, s sorolhatnánk, hogy mennyi pszichológiai dolog megy át majd rajtunk addig, amíg végül be nem adjuk a kulcsot. Persze van, aki sokkal több dologtól fél, mint más, így lesznek mások bátrak a gyávák mellett. A legirreálisabb dolog pedig az, hogy felnőtt korban már kifejezetten szeretünk félni, ezért ugrunk bungee jumpingot, ezért nézünk ijesztő filmeket és ülünk be a szellemvasút kiskocsijába. De mitől fél egy kisgyerek, amikor ő aztán igazán nem akar semmitől sem? Hányféle bugyuta dolog tartja sakkban a gyerekeket, aminek az emléke elkíséri őket majd egész életükben?
Én például a szomszéd nénitől féltem, mert nagyon öreg és csúnya volt. Nyilván szegény nem csinált semmi rosszat, egyszerűen csak nem tudtam feldolgozni, hogy fél lábbal a sírban van, ráadásul sokkal jobban hasonlított a bennem élő boszorkány képére, mint a Mariska nénire. Aztán ott volt az a probléma is, hogy a cirkuszban csak a lehető legtávolabbi helyre lehetett ülni a porondtól, nehogy egy bohóc is a közelembe jöjjön. Soha, egy szemernyit sem nevettem egyetlen egy bohócon sem, egyszerűen ijesztőek nekem még mindig. Minek takarják el a fejüket? És nevetnek egyáltalán, vagy sírnak? Ráadásul mindegyik erőszakos és bármikor odamehet hozzám, amihez jó képet kell vágni. Kicsit később jött elő egy megfoghatatlan dolog, féltem, hogy éjjel jönni fog egy nő, aki bolond, fehér hálóingben, mezítláb és megöl.
A nővérem félősebb volt, pályafutását egy plüssfigurával kezdte, akitől már akkor rettegett, amikor még beszélni sem tudott. Ez nevezetesen egy őzike volt, amit anyám jóhiszeműen elhelyezett az ágyában mindig, tesóm meg gondolom folyamatosan sokkban lehetett tőle (szerencsére nem állt meg a fejlődésben, bár valahol biztosan hagyott benne nyomot). Aztán, amikor már beszédképes volt, jól beárulta a rettegett gidát. Nővérem találékony gyerek volt, a kád sem volt biztos terep. Meggyőződése volt, hogy ha kihúzzák a dugót, akkor ő simán lefolyik a vízzel, ezért minden fürdésnél cirkuszolt, már csak a tisztesség kedvéért is. Unokahúgom mumusa egy süsü álarc volt, s mivel gyerek voltam még én is akkor, bizony néha meglóbáltam előtte, mert annyira hihetetlen volt, hogy egy műanyag szar láttán ilyen változásokon mehet valaki keresztül (ezúton is bocs).
Persze sok esetben külső támogatása, erősítése is van a félelmeknek, előbb emlegetett unokahúgom rossz korban volt sokszor velem. Mindenki ismeri azt a városi legendát, amikor a mozgólépcső bedarált valakit állítólag . Nos, ezt természetesen el kellett mesélnem a hét éves gyereknek, aki majd egy évtizedig dolgozta fel a feszültségét a mozgólépcsővel.
A fiam félelmei még igen csak frissek és némelyik határozottan furcsa is. Egészen piciként sem szerette a villogó, hangot kiadó játékokat, ezt azóta kinőtte, s az interaktív autók nagy szerelmese, néhány rettegett tárgya azonban van, amihez konzekvens. Az egyik ezek közül három báb, konkrétan egy kutya, egy tehén és egy kacsa. A bábozó az állatnak megfelelő hangot tud kicsalni a kéz mozgatásával, egyébként rendkívül röhejes. Nos, nálunk mindhárom állat a mosókonyhában él, kidobni nem lehet, mert a nagyobbik gyerek szereti. Néha, a tesó, vagy unokatesók letesztelik a hihetetlen hatást és behozzák, az eredmény pedig feledhetetlen. A hős férfi így van a beszélő babákkal is. Amikor karácsonykor az unokatesója játszott a sajátjával, András szó nélkül, angolosan távozott a színről. A leghihetetlenebb azonban egy kis műanyag magnó (McDonald’s ajándék kütyü), ami egy dalt tud, mi csak dibidamdam néven emlegetjük. Ha csak kimondjuk, már elbújik a gyerek és sír, szóval, ha lehet, mellőzzük.
A félelem tárgyát persze bármi megtestesítheti, a történeteknek se vége, se hossza. Heti kérdésünkben ti is kiírhatjátok magatokból, hogy miért sírtatok a sípolós mókus miatt, vagy elpanaszolhatjátok, hogy Zsoltika még mindig bőg a falon lévő nyuszis képtől.
