Mai szüléstörténetünkben Kukucska meséli el húsz évvel ezelőtti szülését, amelyben előre eltervezett napon, indítással hozta világra lányát férje segítségével, aki egész terhesség alatt tiltakozott a szülőszobába való belépéstől is. A kitolásba az orvos is besegített, a könyökétől keletkezett véraláfutások viszont hamar elmúltak. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Vasárnap reggel van, ácsorgunk a buszon és azon röhögünk, hogy ha megmondanánk a többieknek, hogy éppen szülni megyünk, akkor vajon átadnák-e a helyüket? Aprócska 26 kilót híztam a 9 hónap alatt – pontosan úgy, mint Anyám -, csak a vak nem látta a hatalmas gombócomat, amin egyébként a lapostányért billegés-mentesen lehetett elhelyezni, és késsel, villával biztonságban falatozni róla. Egy pingvin sikkességével totyogtam a gigantikus méretű, minimum hatos ikreket sejtető domborodás után, és kb. egy rokkant víziló fittségével pattantam fel a buszra.
Mivel csak nekem van jogosítványom kettőnk közül, és első szülés lévén nem mertem vállalkozni a majdani hazaútra (különben ki vinné haza a kocsit a kórháztól?), beteg meg ugyebár nem vagyok, fájásaim nincsenek, akkor meg minek mennénk taxival? Szóval, miközben állunk a buszon és röhögünk, eszembe jutnak Édesanyám szavai a saját születésemről: „Fogóval, 36 óra vajúdás után”, és megesküdött, hogy soha többet nem lesz erre újból hajlandó – egyke is vagyok, de kezdek örülni, talán velem másképpen lesz, ha már most is vidulunk.
Hogy kerültünk a buszra fájások nélkül a kiírt időpont előtt egy héttel? Puszta önzésből. (Most jöhetnek a leszúró hozzászólások…) Önzésből, mert nem akartam másnál szülni. Előző nap az utolsó hónapban szokásos heti vizsgálatra vártam, és az ajtó előtt ücsörgő többi kismamával pletyiztem, amikor egyikük megemlítette, hogy Hegedűs doktor a jövő hét végén 2-3 hétre elutazik a világ másik felére szabadság, vagy nászút, vagy valami ilyesmi címén. Mikor rám került a sor, úgy robbantam be a vizsgálóba, mint egy feldúlt fergeteg: „Ugye az nem létezik Doktor Úr, hogy engem egyben hagy itt?”, mire Ő a világ legkedvesebb mosolyával köszönt, leültetett, kinyitotta a naptárát, és udvariasan megkérdezte, hogy mi a programom másnapra?
Bármennyire is röhejesen hangzik, de annyira meglepődtem a kérdésen, hogy tényleg komolyan végiggondoltam, van-e betervezve valami fontos ügy, találkozó, vasárnapi családi ebéd, stb., vagy sincs, és mikor biztosítottam róla a dokit, hogy ráérek, akkor – mintha csak egy kávézgatást egyeztetnénk, megbeszéltük, hogy másnap reggel 9 óra felé éhgyomorral – persze nem Ő – itt talizunk. Így aztán lelkesen hívogattam a családot egész este a jó hírrel, hogy másnap szülünk! Bár többen azt hitték, hogy ez csak ugratás, én azért nagyon izgultam. Nem a szüléstől féltem, hisz többen is állították, hogy az „csak egy kicsit erősebb menstruációs görcshöz hasonlít”, hanem a beöntéstől, mert arról senki nem beszélt. Gondoltam, az olyan szörnyű lehet, hogy biztosan nem is mernek beszélni róla, nehogy elijesszenek a szüléstől. Persze a gyerek úgysem marad bent, ha már bekerült, úgyhogy nem nagyon értettem, miért ilyen óvatoskodók velem, ha egyszer már nincs választásom, valahogyan úgyis ki kell szabadítani Babócát.
Mikor teherbe estem, két dologban voltam azonnal teljesen biztos: Kórházat kell választani, mert a piszkot, koszt nem bírom, és az adott kórházon belül a legtürelmesebb orvost megkeresni, mert még a legszeretőbb barátaim szerint sem vagyok könnyű eset, valamint, hogy nekem csak fiam lehet. És 50 százalékban igazam is lett. Majdnem száz százalékot értem el, csak a 8. havi ultrahangon kérdezte meg az orvos, hogy megmondja-e a baba nemét? Mire én, a Nagyon Okos: „Nem, köszönöm, tudjuk, hogy Gábor lesz.” Erre Ő: „Hát, legfeljebb csak Gabriella!” – vágta rá kapásból. Így lett Gabriella életem értelme, szemem fénye, gyönyörűséges kincsem, és persze így buktam el a 100 százalékot.
Szóval, vasárnap reggel 9 után, a vidám buszozást követően, majdnem éhgyomorral – majdnem, mert kávé nélkül nem vagyok ember (gondoltam, legfeljebb én leszek a kávéivás hősi halottja, ha ez a bűn szülésnél majd életveszélybe sodor) – besétáltunk a Kútvölgyi Kórház kapuján. Kedves és villámgyors felvétel után aranyos szobatársak között találtam magam egy furán nyitott kórházi pendelyben, miközben Csendesebbik Felem máris a körmét rágta a folyosón.
Mivel a rettegett beöntés semmilyen szörnyűséggel sem járt, ezért simán megnyugodtam, hogy a nehezén már túl vagyok. Azt persze nem mondták, hogy a burok-repesztés fáj! Azt hittem, hogy az olyan dolog, mint a köröm-vágás, meg sem érzem majd. Bőven megéreztem, de aztán a folyosón Mr. Körömrágóval sétálgatva megegyeztünk, hogy ennyi fájdalmat igazán megér ez a projekt. 11 órakor kezdtünk ezzel a remek kis burokrepesztő élménnyel és negyed 4-kor, 255 perc múlva Anya lettem.
Hogy mi történt ebben a négy és negyed órában? Vizsga volt. Vizsgáztam én fájdalom-tűrésből – ki volt az a barom, aki menstruációs görcshöz merte ezt hasonlítani?!? -, vizsgázott Gabikám hibátlan megszületésből, vizsgázott a férjem bátorságból, és a Szülésznő Hegedűs doktorral, Gyerekorvossal együtt példa-értékű emberségből, empatiából, szakmai tudásból.
A Nagy Bajuszos Ember 9 hónapig magyarázta, hogy bármennyire is élete és vére az enyém, és a csillagokat bármikor a lábaim elé, sajnos egy szüléshez nincs elég affinitása. Értsem meg, bármit megtesz értem, kivéve azt, hogy a szülésnél ott legyen. Igen, a gyereket Ő is csinálta, igen, elvileg csak ácsorognia kell, ami hozzám képest ugyebár biztosan könnyebb feladat, és igen, tudja, hogy biztosan nem adnak neki szurit sem, de hiába erősebbik nem, tutira elájulna, örökre pszichés károsodást szenvedne, és visszamaradna a fejlődésben.
Ehhez képest, amikor kiüzentem, hogy talán bejöhetne, ha mégis változott a véleménye, azonnal zöld csuhába ugrott – valószínűleg elfogytak már a körmei -, és bizony mindennél többet segített a saját vizsgám abszolválásában, hogy végig fogta a kezem. Az infúzió megállíthatatlanul tolta előre az expressz vonat sebességével száguldó fájásokat (rögtön 4 percesekkel kezdtem), és miközben majdnem eszemet vesztettem a „háton fekve nyílni meg” kínjától, csak az Ő lelkesedése – „Mindjárt Apa leszek!” – és a Szülésznő centiméterekről szóló bíztatása - plusz „Ott a feje, látom a haját!” -, mentett meg az agyam teljes megbomlásától.
A nyomhatunk már, vagy nem nyomhatunk még vitája után – könyörgöm, kik is nyomnak itt még rajtam kívül? -, vissza kellett volna tartanom a levegőt, hogy préseljek, nyomjak, toljak, de állandóan kibugyogott a számon az összes szusz. Kipukkadt belőlem, valahogy nem bírtam összeszorítani annyira a számat, hogy bent maradjon. Már kezdett megfagyni a levegő körülöttem, a sokadiknál nagy csend volt, az egész szülőszoba aggódva koncentrált, bennfentes pillantásokat váltottak a kitolásra képtelenség műtéti következményeiről, amikor Bátor Apuka megszólalt: „Ragasszuk le a száját leukoplaszttal, akkor biztosan bent marad a levegő!” – Akkora röhögés rázta meg a sokat-látott intézmény falait, hogy azonnal felengedett a feszültség, Drága Doktor Úr az oldalamhoz állt, felhúzta a kezét könyökben meghajlítva, intett Vicceskedő Ácsorgónak, hogy tegye ugyanezt a másik oldalon, és a következő tolófájásnál egyszerre vágták bele az alkarjukat két oldalról a hasamba. Ettől aztán kimozdultunk az addigi holtpontról, majd a doki újabb pozíciót keresett a kengyelek között, és a következő fájásnál – miközben Betanított Könyöklőt vezényelte – kibukkant a fej, aztán kicsusszant a többi. Felemelte a hosszú, fekete hajú 3250 grammos, 54 centis jövevényt, és Boldog Ember hálás szeretettel könnyezett a meghatódottságtól.
A placenta után a magam részéről kevésbé emelkedetten javasoltam, hogy talán akkor végre összezárnám, amim még megmaradt, ha még ez valaha egyáltalán sikerül, de ehelyett, a pillanat önmagára két legbüszkébb főszereplője, teljesen figyelmen kívül hagyva engem, a statisztát, egy-egy kicsi hokedlin beült a lábam közé varrogatni. Maga a vágás leginkább egy kis langyos víz oda-csordogálásához hasonlított – furcsa, hogy mennyire pontosan emlékszem az érzésre, viszont a matyó-minta elkészültének emlékei nem véletlenül maradtak meg élesen. Varrogattak kettesben, Ifjú Apa meg Profi Doktor, és közben vicceket meséltek egymásnak. Igen, vicceket! Azt hiszem, ezen a ponton átkoztam el Évát, az összes almafával, meg minden bűnök büntetésével egyetemben. Biztosan remek volt a fájdalomcsillapító injekció a varrogatás előtt, de hiába jeleztem többször is, hogy még a leheletük fuvallatát is érzem, nemhogy a tű szúrásait, ezek bólogattak, mondták tovább a vicceiket, és a doki kezében minden röhögésnél megremegett a tű a seggemben. Speciel én nem annyira röhögtem. Kellett nekem Apás szülés…!
Az őrzőben, a homok-zsák alatt heverészve éppen azon törtem a fejem, hogy mikorra leszek majd annyira amnéziás, hogy mindezt újból bevállaljam, és talán mégsem totál hülyeség, ha valaki egyke, amikor az íróasztalnál papírokat töltögető Drága Szülésznő csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy kérek-e ágytálat. Mélyenszántó elmélkedésemből felriadva rávágtam, hogy „persze, miért ne!” Nagy mázlimra csak akkor mondta meg, hogy katéter lett volna a következménye egy elutasító válasznak, mikor már elvitte az eredményt. Úristen! Ha ezt előtte mondja, tuti, hogy annyira betojok még a katéter gondolatától is, hogy produkálni aztán biztosan nem tudok semmit.
Kitoltak a folyosóra néhány percre, mert megérkezett Édesapám. Sápadt-fehér arcán ijedtség és öröm elegye. Szülő lett a gyerekéből, Anya a kislányából. Csak néztük egymást mindent-értőn, óvón, féltőn pár pillanatig néma csendben, aztán felderült az arca, és nagy lelkesen azt mondta: „Képzeld! Esik az eső!”
Összefoglalva? Annyira félek a tűtől, hogy eszembe sem jutott epidurális érzéstelenítést kérni, más meg szóba sem került, a labdákon és kádakon elgondolkodtam, de aztán valahogy elfelejtődtek, és mivel – ahogyan talán a fentiekből is kiderül – kissé bolondos népek vagyunk, így az otthon szülés fel sem merült.
Hegedűs doktor és a Kútvölgyi kórház minden dolgozója iránt örökké hálát érzek, hiszen nélkülük nem lehetne ez a vasárnap ilyen felhőtlen sikertörténet. A könyöklések nyomán keletkezett véraláfutások gyorsan eltűntek, és ma már tudom, mi mindentől menekültem meg. A „tovafutó varratok” kiszedése nagyságrendekkel elviselhetőbb volt, mint a hímzés készítése. Nővérke egy egész éjszakán át ült az ágyamnál, és együtt fejtünk, együtt sírtunk a bedurrant, kőkemény tejgyárakkal küszködve – és ezért örökre hálás vagyok, hiszen valószínűleg csak neki köszönhetem, hogy kilenc hónapig szoptathattam.
Gyerekecske első látogatását a karomban sosem felejtem, máig érzem azt a borzongató, hitetlenkedő csodálatot, hogy Ő van nekem. Az ötödik napon, pénteken mehettünk haza, bár én kicsit aggódtam, hogyan is lesz ezután a világ, hiszen a kórházi ágyamból szerdán láttam a TV-ben a Március 15.-i ünnepségeket, hallottam a beszédeket, és 1989-et írtunk. „Legfeljebb csak” Gabriellám mindjárt 20 éves.
Kukucska
