Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„…itt a vége, fuss el véle! Jó volt?” Gyerek lemerevedve néz maga elé, majd kissé később, amikor visszazuhant a kávészínű gyerekszoba mackós és egeres világába, erőteljesen bólogat.
„…itt a vége, fuss el véle! Jó volt?” Gyerek lemerevedve néz maga elé, majd kissé később, amikor visszazuhant a kávészínű gyerekszoba mackós és egeres világába, erőteljesen bólogat. Miközben kiosonok a gyerekszobából, megpróbálok úgy csinálni, mintha nem vettem volna észre, hogy zavar van az erőben, legalább is az imént olvasott, klasszikus remekműben. Egy mély hang, bizonyára a kisördög azt motyogja a fülembe, hogy holnap Freddy Krueger-rel ismerkedjünk esti mese gyanánt, vagy minimum a Fűrész 1-gyel szórakoztassuk a sarjadó szervezetet. Hanna tavaly már megpendítette a rémisztő mese-húrt , most egy Grimm mesét próbálok felnőtt fejjel értelmezni.
Ha utána olvasunk, azonnal kiderül, hogy szegény Grimm testvérek nem akartak rosszat senkinek, legfőképpen a gyerekeknek nem. Meséiket sajátjukként ismerjük, igazából gyűjtemények, amit sajátos hangvételben közöltek több kiadáson keresztül. A gyerekek számára közel 200 éve kiadott könyv valójában sokkal lágyabb, mint az eredeti, ami szakértők szerint a kor német pszichéjének képét mutatja, így ezt sokkal inkább egy nép tette a jövő nemzedéke felé.
Nézzük például a Jancsi és a Juliskát, ahol a család olyan szegény, hogy gyakorlatilag majd' éhen halnak. Ez az első sokk a gyereknek, már amennyiben fel bírja fogni, hogy milyen az, hogy nincs ennivaló. Egyáltalán semmi. De hát van ilyen sajnos, a mese azonban nem várt fordulatokkal folytatódik, miszerint a gonosz mostoha rágja a szerető édesapa fülét, hogy rázzák le a kölyköket. Apa pedig, hogy legyen végre csend rááll a dologra, kvázi saját elhatározásából, előre megfontolt szándékkal csalja a gyerekeket az erdőbe, keveri meg a fejüket és veszíti direkt el őket. Az pedig, hogy a mostoha is jelen volt az elkövetésnél, erkölcsileg vajmi keveset számít. A srácok azonban ragaszkodóak és okosak is, lelkesen visszatérnek a „meleg” szülői fészekbe, ahol étel továbbra sincs, de legalább apjuk úgy tűnik, hogy megbánta a gyerekek elleni tettét.
A mostoha viszont csak nyomja a szöveget éjjel-nappal, fűti a pasast, s elhiteti vele megint, értitek, egymás után kétszer, hogy minden baj megoldódna, ha a két kis pernahajder eltűnne a föld színéről. De hát a nők már csak ilyenek. Apa pedig megunja megint az állandó nyígést, fogja a gyerekeket, több órán keresztül bolyong velük erdőn, mezőn, aztán sanyi, úgy ott hagyja a két gyereket, mint a huzat. Hogy az öreget mennyire nyomasztja az a tény, hogy a szeretett gyerekeit az erdő közepén hagyta egy szelet kenyérrel, ázva, fázva, vagyis gyakorlatilag halálra ítélve? Arról nem szól a történet, hogy jó volt-e neki eztán az új asszonnyal, gyötörte-e lelkiismeretfurdalás, kiment-e az erdőbe sutyiban, hogy a gyerekeket megkeresse, pedig az olvasó talán némiképpen felmentené őt.
Ennek hiányában azonban értetlenül figyeljük, ahogy a két gyerek mindent megtesz azért, hogy a fenti idilli családba visszatérhessen. Igaz, hová mennének, mit is tehetnének egyedül, még ha mi azt is gondoljuk, hogy az első üres rókalyukban jobb sorsuk lenne, bogyókat gyűjtögetve, mint apával. Hivatalosan kiskorúak gondatlan veszélyeztetése forgott fent, vérmesebbje még a szándékos emberölési kísérletet is megkockáztatná, így a GYEVI úgy lekapná az öreget és „bé” nejét a tíz körméről, hogy csak néznének, mint a luki nyúl.
Hőseink megpróbáltatásai azonban még nem értek véget, sőt! Hamarosan rájövünk, hogy a fenti család biztonságának megítélése csak nézőpont kérdése, s a következő zaklatott napoknál gyakorlatilag minden jobb. A gyerekek elérkeznek a vasorrú bábához, s miután megrágcsálták a mézeskalács házat rendesen, volt egy jó éjszakájuk, amikor azt hitték, hogy minden oké. Reggel aztán, mire Juliska térül-fordul egyet, Jancsi egy ketrecbe van zárva, mégpedig azért, hogy őt jóízűen megegyék. Nos, kérem, ezután mi hiába magyarázzuk el a gyereknek, hogy nincsenek mumusok, boszorkányok, senki sem akarja bántani őket, falra hányt borsó csak az egész, hiszen saját szánkkal formáltuk a kannibál szavakat.
A két gyerek ingerküszöbe a mese végére már teljesen le van gyalulva, így, amikor Juliskának lehetősége adódik arra, hogy a tűzbe lökje a boszorkányt (jámbor mivolta ellenére), gondolkodás nélkül meg is teszi. Ez után pedig mit csinálnak, na, mit? Eszegetnek egy keveset, de szigorúan csak annyit, hogy az úton ne haljanak éhen, aztán jól megtömik a zsebüket kincsekkel és addig bolyonganak, amíg végre haza nem találnak. Az öreg persze boldog, mert megint megbánta, amit tett (visszaeső bűnözőknél ez már csak így szokás), s a legnagyobb szerencse, hogy időközben feldobta a bakancsát a mostoha is. Még jó, különben lenyúlná a kincseket, aztán megint úti laput kötne, apával kézen fogva a gyerekek talpára.
Itt a vége, fuss el véle, találkozunk a gyerekpszichológusnál!
