Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gondolkoztatok már azon, hogy a gyerekverseket kinek is írják? A válasz korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy gondoljuk, ugyanis a legtöbb gyerek egyáltalán nem fogékony rájuk, legalább is otthon, családi körben nem.
Gondolkoztatok már azon, hogy a gyerekverseket kinek is írják? A válasz korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy gondoljuk, ugyanis a legtöbb gyerek egyáltalán nem fogékony rájuk, legalább is otthon, családi körben nem. Kivételt képeznek persze a különböző mondókák, amikkel remekül elszórakozik a gyerek otthon is úgy 2-3 éves koráig, azután kizárólag csoportos keretek között hajlandó a rímekre koncentrálni. Mert az esti mese otthon színes történet legyen, hosszú, izgalmas, vagy éppen a jól megszokott álomhozó. A könyv pedig, az évek múlásával ne verseket, hanem egybefüggő, életszerű mondatokat, párbeszédeket, vagy leírásokat tartalmazzon. Ha nem, hiába van tele a kötet nagy nevekkel, szenzációs szóképekkel és rímekkel, könyörtelenül ott fog porosodni a könyvespolcon?
Pedig lehet ez másként is, ha például jó ütemben vesszük elő a verseket, s nem akarjuk mindenáron megtölteni a gyerekagyat lírával. Mert nem biztos, hogy leköti majd néhány jól sikerült alliteráció, remekbe szabott metafora, ellenben néhány vicces rímmel a legtöbb gyerek szívesen elszórakozna.
Ma már nem csak Romhányihoz fordulhatunk, ha olyan verset szeretnénk a gyerekkel megismertetni, amelyiknél nem unalmas például az értelmezés sem, mert mondjuk kézenfekvő, vagy neki ott és akkor nem érdekes. Mit is akart a költő ezzel mondani? Ezt a kérdést jó, ha elteszik maguknak az irodalom órára, egyelőre elég, ha azon röhög zakatolva, ahogy dallamosan gördülnek a szavak.
„Monoton üget
a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve tova.
Hátán rezegve mozog a
rozoga
kúp alakú
púp.
A helyzete nem szerencsés…” (Romhány József: A teve fohásza)
Akadnak viszont olyan versek, amelyek nem azért íródnak, hogy szavaljuk őket, s szerencsére a kortárs gyerekirodalom is befogadta ezeket az alkotásokat. Az utóbbi években új irányzattal bővült a műfaj, mely határozottan alternatív képet alkot a költészetről, s inkább emlékeztet a svéd gyerekversekre, mint Weöres Sándor verseire.
„Kaptam Jézuskára rózsaszínű teherkamiont, kesztyűt
madzaggal, mócártkuglit, rucit.
Rucikat.
Ruhát, na, ruha, érthető?!, ru és ha, vili?!
És pléjstésönt.
Jézus, nem tuggya, mi a pléjsztésön, atyám!
Nem tudod, mi a pléjsztésön, de ha azt se tudod, akkor mit tucc?!” (Kukorelly Endre:Samunadrág: Kap)
Kukorelly Endre gyerekverseihez egyébként remekül passzolnak az egyszervolt.hu oldalon található animációk, amik korántsem a hagyományos, határozott vonalvezetést és egyértelmű motívumokat és üzeneteket tartalmazzák, hanem szemlátomást egy új generáció kapott teret. Ezek az alkotások már nem csak mondanivalójukban, hanem látványban is támaszkodnak a gyerekek elvonatkoztató képességére. „ …Valamit kérdeznek, és azt meg se hallani. Feladat, felelés, feladás. Haladás.” Ebben az új irányzatban mindent lehet, még amit egyébként nem, azt is, hiszen erről szól a művészet maga.
Lackfi János verseiben már szeretem a rímeket is, főleg azért, mert éppen máshol van, mint ami a fülnek tetszene. De ettől a nyakatekert dallamtól úgy belemászik a fülünkbe a vers, hogy rögtön megjegyezzük. Ráadásul olyan témákat feszeget, ami emészthető egy kisgyerek számára, sőt, még érdekes is. Így született vers a hisztiről, a lány- és fiúvécéről, vagy óvodai perpatvarról.
„Sorban állnak a bácsik ott,
hogyan pisilnek, az titok.
A vécé nem szól, mindegy neki,
fiúpisi vagy lánypisi.” (Lackfi János: Johanna és a fiúvécé)
Lackfi veresei nem csak attól nagyon jók, hogy érezni a saját gyerekélményt, hanem mert úgy tudja továbbítani az általa megfogalmazott gondolatokat, hogy el hisszük neki, ő is egy gyerek, mert igazi szaga van. Amúgy a jó dolgok előbb utóbb találkoznak valahol, így futhatott össze Lovasi Andrással Lackfi János, s lett közös munka belőle.
Varró Dániel verseivel néha kiengedheti a gyerek a gőzt, mi meg a trágárkodást terelhetjük kulturált keretek közé. Mert bizonyos életkorban egyszerűen kell kakizni, szarozni, pisizni, hülyézni, ki kell próbálni, hogy milyen rossznak lenni. Mi meg jobban járunk, ha hagyjuk, így legalább ráfoghatjuk, hogy művelt a gyerek.
„Szép állat a krokodil,
minden este bekakil.
Bekakil, bepisil,
szép állat a krokodil…” (Varró Dániel: Badar állathatározó)
Cseppet se lepődjünk meg, ha az óvó néni behív minket, hogy furcsa verseket mondd a gyerek, sőt egyáltalán nem biztos, hogy értékelni fogja a műalkotást, esetleg előfordulhat, hogy minket gyanúsít meg az elkövetésével:
„A buszvezetők mind mogorvák,
odacsukják az utasok orrát.
Ahogy az orrok ellilulnak,
a buszvezetők felvidulnak.” (Varró Dániel: Buszon)
Klasszikusan szép verseket olvashatunk mai íróktól is, például Nagy Bandó Andrástól. Személy szerint kicsit féltem, hogy vicces versekkel lesz tele a kötete (Ringató címmel jelent meg), de igazán kellemes meglepetés volt olvasni őket. Olyan képeket rajzol elénk, s úgy mondja el, már már énekli az altatónak szánt verseket, hogy múlt századi klasszikus hangulatot idéz az olvasóban.
„…Mesére biztatsz, kedvesen,
mesédet máris megszegem.
Elnézem kis csipet füled,
emitt a formás, csöpp ülep.
Selyemből pelyhek válladon,
mosolygás édes szájadon...” (Nagy Bandó András: Őrzöm álmodat)
Nincs vita, a mai gyerekversek nem csak sokszínűek, hanem gyakran szélsőséges hangvételükkel véleménymegosztóak is lehetnek. Azt viszont mindenképpen elérik, hogy nem csak minket, hanem a gyerekeket is versszeretővé tegyék, és olyan műfajjal kerüljenek kapcsolatba, amivel egyébiránt nem találkoznának szívesen. Olvassatok minden nap!
