26.hét
Szeretem az első babás kismamák lelkes izgatottságát. Ők azok, akik legszívesebben minden héten rohannának ultrahangra, minden egyes babamoccanásról könnyedén írnának egy regényt, aggódnak, ha egy héten nincs valami vizsgálat vagy elmarad a terhesjóga, a szülésfelkészítő, és órákig bújják az internetet, ha a könyvesboltból beszerzett legújabb szakirodalom valamiben ellentmond az egyik még ropogós kismamamagazin aktuális vezércikkének.
Én is ilyen voltam az elsőnél. Még akkor is, ha nekem csak a szülésig terjedt ki a tudásszomjam, mert valahogy azt gondoltam, utána minden csak könnyebb lehet, anyai ösztönömmel pontosan tudni fogom mit hogyan kell csinálni. Így történhetett, hogy utána sokként ért, hogy a baba nem szopott semmit már az első nap, mert ugye nincs is nagyon mit, és emlékszem arra, hogy amikor harmadnap végre beindult a tejem késő este, éjszaka kellett felhívnom a sógornőmet, hogy hogyan is kell összerakni a mellszívót, illetve, hogy hogyan álljak neki ennek az egész szoptatós témának.
És persze ez még csak az első kihívás volt, Lackó rengeteg tanulni- és aggódnivalót adott fel nekem, hiába könyvelte el minden tapasztaltabb kismama a környezetemben egy könnyű, nyugis gyereknek. Tanulság: ne csak a szülésig izguljatok, a kaland igazából utána kezdődik, a szülés meglesz magától is, sodródsz vele, hagyod magadon átviharzani és kész.
Na de nem akarok előreszaladni, most még azt sem tudom, fiú lesz-e vagy lány, és bizony Félgyerkőc körül az elmúlt hét védőnői kontrollján kívül “Hogy van? Milyen a közérzete?” nem sok minden történt. Mocorog a kis füles, szerencsére jó sokat, én meg gyűröm a hétköznapokat a másik kettővel, és készülök a holnapi labor-horrorra, ahol állítólag vércukor terhelés is lesz, még sosem csináltak nekem ilyet. Azt már Harmkábé öten mondták, hogy vigyek citromlevet, hát viszek, aztán remélem nem fogom az egészet kihányni. Megmondom őszintén, legszívesebben kihagynám az egészet. Egyetlen porcikám sem kívánja a hajnali kelést meg a szurkálást, hidegben való szaladgálást. Persze ilyenkor mindig jól leszidom magam, hogy nem lehetek könnyelmű, az elsővel olyan lelkiismeretesen csináltam mindent, ez a baba sem kevésbé fontos a testvéreinél.
És ugyanez a gondolat jutott eszembe múlt héten, amikor friss babás Márti barátnőmnél randiztunk, mi hárman: a szoptatós, a másodikon hezitálós és a terhes. Mit gondoltok, ki ivott a három közül? Hát persze, hogy én. A terhes. Igaz, hogy csak egy pohárnyi vörösbort, de amikor vasárnap, a családi összejövetelen tettem ugyanezt egy sherry-t követően, akkor már elkezdett böködni a lelkiismeret. Pedig az orvosom mindig is meglehetősen liberális nézeteket vallott, a sógornőmnek például egyenesen egy felest javasolt görcsoldónak, mondván, a kórházban sem adnak mást a görcsölős kismamának. Csak ott intravénásan adagolják a nedűt…
Aztán ott van az emelgetés. Az elsővel max. két kiló krumplit emeltem, a Micivel már simán felcipeltem a bevásárlást a negyedikre, most pedig csak arra vigyázok, nehogy megrúgja egyik vagy másik bőgőmasina a pocakot, ha felkapom őket vigasztalás vagy nyomorgatás céljából. Röviden összefoglalva, az egész kicsit arra hasonlít, mint mikor a szüleim lakásában kihúzom a fiókot, és ömlenek ki belőle a rólam készült fotók. Ha a helyszínelők házkutatást tartanának, valószínüleg sosem feltételeznék, hogy a mellettem elvétve szereplő kisfiú az az öcsém. Második gyerek effektus ugyebár. A harmadik gyerekkel – úgy látszik - ugyanez van a köbön. Atyavilág. Nem akarok harmadik gyerek effektust! Már állítom is be a vekkert. Hatra.
Panzej
