Ballagunk haza kézenfogva, miközben "ovi-híradó" árad a csücsöri szájból. Egyik pillanatban az óvó néniket szánom, a másikban Andrást, a harmadikban pedig megpróbálok gyökkettőt vonni az addig elhangzottakból. Arra már hamar rájöttem, hogy nem érdemes belezavarni dolgokba a serkenő szervezetet, mert ha valamit két irányból közelítek, például „Aludtál?”, majd kicsivel később „Nem aludtál?”, gyakran képes egymásnak szögellentétes választ adni. Az estek többségében persze gyakorlatilag mindegy, hogy megette-e a zöldbabot, vagy nem, igazán akkor kell elgondolkodni, és a járdán egy picit megtorpanni, amikor mondjuk, a zöldbab Juci fején landol. Állítólag. Aztán nyugtassuk meg magunkat, hogy erről bizonyára bent értesítettek volna a hozzáértő személyek, szóval vegyünk egy nagy levegőt és hallgassuk tovább a kis Andersent. Azt pedig csak remélhetjük, hogy az óvó néni sem nyalja be gyermekünk sztorijait, s nem hiszi el neki azt sem, hogy hétvégére egyedül hagytuk a kutyával és egy cetlivel: kaja a frigóban.
Az első időben, amikor még csak egy szem 3 éves gyerekem volt, lelkiismereti kérdést csináltam abból, hogy fényt derítsek az óvodai történetekre. Ebből kifolyólag felváltva néztek hülyének a gondozók, amikor néhány nehezen emészthető, furcsa dolog után nyomoztam. Mert vannak olyan dolgok, amiket nem lehet finoman kutatni, egyszerűen meg kell kérdezni, hogy akkor most tényleg mi a rák van. Ilyen volt például, amikor lányom mártír arccal állította, hogy nem kapott a bölcsődében a mindenkinek járó tejből, pedig ő annyira, de annyira ivott volna, a dadus viszont elküldte őt a sunyiba. Persze nem így, viszont olyan választékos szavakat használt a gyerek, hogy elképzelhetetlennek tartottam, mind ezt magától sütötte ki. Lélekben már aktivistákat küldtem a Göncöl utca 3 elé, de adtam azért egy kis esélyt a pedagógusgárdának, hogy szépítsenek. Nos, a beszélgetés elején a gondozó feje, majd végül az enyém piroslott, mint egy infralámpa, de a lényeg, hogy megtanultam egy életre: Élénk fantáziával rendelkeznek az alig használt egy méteresek.
Hamar rájöttem, hogy ezek az apró ferdítések korántsem hazugságok, éppen csak az adott hangulata szerint színezi ki a kicsi a történteket. Persze nem árt, ha már óvodás korban elmagyarázzuk, hogy a hazugság nem helyes viselkedési forma, de semmiképpen se kapjuk le a gyereket a tíz körméről, főleg ne nevezzük hazugnak őt! Ilyenkor nyugodtan mosolyoghatunk a gyantázatlan bajszunk alatt, miközben azt hallgatjuk, hogy gyermekünk ölben hozta le az óvónőt a tetőről, mert az felment sírni a zöldbabfőzelék miatt (útközben egy oroszlánt is megszelídített a szuperhősünk).
Hiába a tapasztalat, Andrással is beleszaladtam az erdőbe. A történet zavaros, s a lényeg, hogy szerepel benne befőtt, mely a földön landol, büntetésből szomszédba zavart kisfiú és értetlen anya. „Andris, véletlenül dobtad le? Igen. „ Andris, direkt dobtad le? Igen.” „Miért vittek át a szomszédba? Hogy jó legyek.” Ez így ment egy napig, majd reggel illedelmesen elmeséltem az óvó néninek, hogy mit hallottam, s hogy mi ebből az igaz. „Véletlenül leesett a befőtt, a Pillangó csoport pedig, ahová állítólag átzavarták, a másik épületben van. Andris nagyon jó gyerek, semmi gond nincs vele, soha nem küldünk el senkit más terembe.” Hurrá. Azért szeretnek az óvó nénik.
Az igazi hazugságoknak persze rengeteg oka lehet, például ha túl nagy szigorral nevelünk, vagy az elvárásaink túlzóak. Ilyenkor kialakulhat a gyerekben az a kényszer, hogy ahhoz, hogy nekünk megfeleljen, minden eszközt be kell vetnie, esetleg az indulataink elől menekül a hazugságokba. Nem kell azonban rögtön attól tartani, hogy elvesztettük a gyerekünk bizalmát, tudatos, manipulatív hazugságok körülbelül hatéves korban kerülnek elő. Addig is, próbáljuk elfogadni, hogy elérkezett az idő a gyereknél, amikor nem vagyunk ott mellette mindig. Eszközeink pedig továbbra is a türelem, bizalom és a harapófogó.
