Elgondolkodtam: vajon hogy fogok kijönni a lányommal tíz esetleg húsz év múlva? Most kedves és tündér, bármit mondunk neki, meghallgatja és ugyanez fordítva, várom, hogy elmondja a napját. De ha úgy leszünk évek múltán, mint most vagyok a távol élő anyámal, akkor bizony még kicsit barátkoznunk kell egymással, megalapozandó a későbbi súrlódásokat.
Elgondolkodtam: vajon hogy fogok kijönni a lányommal tíz esetleg húsz év múlva? Most kedves és tündér, bármit mondunk neki, meghallgatja és ugyanez fordítva, várom, hogy elmondja a napját. De ha úgy leszünk évek múltán, mint most vagyok a távol élő anyámal, akkor bizony még kicsit barátkoznunk kell egymással, megalapozandó a későbbi súrlódásokat. Ugyanis anyám meg én vagyunk a két dudás, a ház meg az a bizonyos csárda, aminek az ajtaját most halkan beillesztem a helyére.
Úgy akarok hazaérni, hogy legyen legalább öt percem magamra, osonok kockáról kockára a kövön. „Megjöttél?” Így hát ráállok a padlóra teli talppal és valóban megérkezem. A csalódottság, ami elönt, a szégyennel vegyül, hiszen imádom az anyámat. S ez nem hivatalos tiszteletkör, amit nem hagyhatok ki a cikkből, hanem az igazság, alapvetően anyafüggő vagyok. Mivel egymástól távol élünk, anyám látogatásai kampányszerűek, ami sokszor, attól függően, hogy hogyan alakulnak a programjaink és a kedves egészségünk, végelláthatatlan hetekre nyúlik. Ettől pedig elfáradunk, mindannyian.
Anyám pedig minden vő álma, kompatibilis mindenkivel, s szerencsés, „bocsánat, hogy élek” filozófiájával gyakorlatilag bárkivel kijön. Velem a legkevésbé, főleg, ha össze vagyunk zárva. Tudom én persze, hogy miért, az érzelmek csapnak ilyenkor össze, tipikus esete vagyunk a se veled, se nélküled párosnak. Ha otthon van, alig várjuk mindannyian, beleértve őt is, hogy jöjjön, ha pedig együtt vagyunk, egy idő után ő röpül haza, mi meg örülünk, hogy végre megpihen.
Anyám korán özvegy lett, s elmondhatjuk, hogy olyan szerencsés, hogy csak a családjának él. Azaz nekünk. Ha valaki szereti az unokáit, akkor ő az a nagymama, ami nagy segítség, nagy öröm, s egyben hihetetlen konfliktusforrás is. Most biztosan sokan összeráncoltátok a botox-mentes homlokotokat, hogy mit nyavalygunk mi mindenen, de csak figyeljetek! Anyám meg én, mi ketten élő példája vagyunk annak, hogy ha valami jó, hogyan rontjuk mi el azt is, ugyanis íme, mi vagyunk az emberi tényező.
Én mindig jó gyerek akartam lenni, s mivel anyám meg a lehető legjobb anya volt, mióta nagy vagyok, megpróbálok aszerint a giccs szerint élni, hogy mindent visszakapjon. Ez a buzgalmam pedig egyrészt fárasztó lehet a másik félnek is, másrészt pedig leginkább röhejes, főleg egy külső szemlélő számára, mint mondjuk a Remek Ember, aki egyszemélyes nézője (gyerekeket nem számolom) a mi performance-unknak.
Amikor teljes anyámmal itthon a létszám, mindenkinek megvan a maga játszmája, amiből csak nagy ritkán tekint ki. A Mama ilyenkor a hátán hordja a háztartást, a gyerekeket, minket, a kertet, az állatokat, egy személyben bonyolítja le az összes feladatot, amit hivatalosan legalább hármunknak kéne csinálni. Az első időkben mi ebben kényelmesen hanyatt dőlünk, majd kezdjük, főleg én, funkciónkat veszteni, ráadásul nyomaszt a lelkiismeret is, hogy nem kéne mindent az öregebbre hagyni. Nem is, csak hát bármilyen munkáért gyakorlatilag ökölharc van. A „Ti csak csináljátok a dolgotokat” című örök mondás már bevonult a halhatatlan köpések közé, ráadásul jó ideje csak katalizátora a játszma további fázisához. Arra jöttem rá, hogy alapvető működési zavarokkal küzdünk.
Anyám, mint áldozat-típus, aki önmagát teljesen feláldozza értünk, egyszer csak beleütközik az én hasonló áldozatosságra hajlamos (egyelőre csak hajlam, ki tudja, mi vár rám majd 30 év múlva) személyembe. Engedni pedig egyikünk sem tud. Így van az, hogy míg én túlságosan próbálom anyámat előtérbe helyezni, addig ő próbál a háttérben maradni. Neki például mindenből a legkisebb kell. Mondjuk a törölközőből, elég csak egy zsebkendőnyi, a vacsorából is csak egy csecsemőnyi adag. Én meg tuszkolom rá a család legnagyobb fürdőlepedőjét, s etetném egész nap, valamint fő döntéshozóvá léptetem elő, hogy mit nézzünk este, mikor ő csak csendben elvonulna. Nos, ezek mennek nálunk.
Ülök a gép előtt és várom, hogy jöjjenek a mondatok, mert a héten még néhány gondolatot papírra vetnék. Nézem a monitort. Csitt-csatt, a takarítógépezet felfordítja a lakást, szorgos kezek nyomán minden tündököl. Akár a word-dokumentum előttem. Csitt-csatt, csiszi-csoszi, meredt háttal ülök, s nem tudom, mi a jó. Ha ugrom és én is beszállok a tisztaság és rendmániába, vagy ha hagyom magam kényeztetni? A végeredmény ugyanaz, a dolgaimmal nem haladok, az első esetben viszont hamarabb vége az akciónak. Aztán elölről kezdődik minden, cipőpucolás, szekrények ürítése, én pedig nem lehetek egyéb, mint csupa hála.
Mi ez? A túl szoros kötődés? Az egymásról leválni képtelen anya-lánya bohózat, több felvonásban? Akárhogy is, így vagyunk mi ketten Olga, Mása és Irina, váltott szereposztásban. Fő fegyverünk egymás ellen pedig a szeretet, de hát mint tudjuk a pokolba vezető út is jó szándékkal van kövezve…
