Néhány hete egy könyvesboltban másfél órás tömény művelődés után anyukám letámadott egy könyvvel, melyet drága, kiskamasz unokájának tervezett adni, közbeiktatva a télapó segítségét.
Néhány hete egy könyvesboltban másfél órás tömény művelődés után anyukám letámadott egy könyvvel, melyet drága, kiskamasz unokájának tervezett adni, közbeiktatva a télapó segítségét. A mű címe pedig: A szerelmeskedés könyve. Tinédzsereknek. Néztem rá üveges szemekkel, hogy jön ez most ide, már hogyan hozhatna a Mikulás ilyen könyvet, főleg, hogy minek, hiszen én éppen egy tündérmesés darabot forgattam. Muhaha. Aztán hirtelen eszembe jutott egy beszélgetés, amit egyik osztálytárs anyukájával folytattunk, miszerint itt az ideje a lányokat felvilágosítani, mivel az ő gyereke már kérdezősködik. És különben is, ő, azaz a mami, ennyi idősen már bőven kíváncsi volt a dolgokra. Én naivan hárítottam, mert még olyan baba, gömbölyű, ártatlan, tündér-pötty lányom van, de a motoszka ott maradt az agyamban. Ennél fogva inkább elvettem a fent említett könyvet anyámtól, s belemélyedtem, majd egy „Miért is ne?!” felkiáltással a kosaramba tettem.”Maximum a Télapó megbotránkozik, hogy mit is kell a csizmába préselnie.
Hazafelé, egy hosszabb piros lámpánál ért a felismerés, hogy egy ideje már hárítok a témában. Amíg hivatalosan is picike volt a gyerek, addig nagy mellénnyel állítottam, hogy nálunk olyan őszinte alapokon nyugszik az élet, hogy semmi problémát nem fog okozni a felvilágosítás. Nem fogok teátrálisan bibékről zavarogni, meg leizzadni néhány kilót (bár előnyömre válna), majd úgy is folyamatában fogok fényt gyújtani az elmében.
Hogy nem nyúltunk félre a könyvvel, az abból is látszott, hogy a mű az első napon akkor volt csak forgatva, amikor a sarj egyedül volt. Világos, a naiv anya meg én vagyok, hogy biztosan nem érdekli még a csajt, mégis hogyan kell gyereket csinálni.
Felvilágosítás-ügyileg eddig ott tartottunk, hogy a gyerekhez kétféle magocska kell, apától egy, anyától egy, ez eddig rendben van. De hogy miért nem kérdezte meg eddig a gyerek, hogy az a nyomorék mag végül hogyan kerül a mami hasába, rejtély. A könyv itthonlétének másnapján úgy döntöttem, beszállok a muriba, együtt fogjuk olvasgatni, micsoda jó móka lesz, biztosan izzadunk majd egy jót. Ez hajszárítás közben volt, gondoltam vagy most lesz a gyermek felvilágosult, vagy soha, ugyanis kérdés érkezett: Miért kell a gyerek ellen védekezni? Hohó, rejtett filozófia is lapul a dologban (lehet, hogy Pannát igaziból a világbéke érdekelte), belecsaptam hát a lecsóba.
„A menstruáció ugye, ami ciklikus… - Mi az a ciklikus?- Hát 28 naponta van peteérés…”- Mi az a peteérés?”
Innentől kezdve volt tükörtojás, állandó tojás-készlettel rendelkező női embrió, lógó, spermát cipelő herék, termékenyítetlen pete vándorlása, petefészek helyének kitapogatása és hasonlók. A spermiumok mozgásának modellezéséről sem feledkeztem meg, ahogy élet-halál harcot vívnak a petéért, majd dramaturgiai csúcsként a méhnyálkahártya leválása miatt (is) bekövetkezett vérzést ecseteltem- „Mi van, ha kifolyik belőlem a bugyimba?”. „Készülj fel, egyszer biztosan át fogsz ázni, reméljük ez nem nyilvános helyen lesz, s tart a betéted (hogy hányszor lepi el a vér majd, amíg meg nem tanulja, hogy hogyan bánjon a menstruációjával, nem árultam el neki)! Annak ellenére, hogy azt hittem, a havi vérzéssel nagyjából update a gyerek, tudtam újat mondani. De nézzük tovább!
Ezután egy orbitális férfi szerszámra mutatott rá egy képen a gyermek, amire éppen gumit húzott a büszke gazdája . „Mit csinál?” Felismerve, hogy elérkezett a döntő pillanat, megragadtam a lehetőséget. Mert hát a kérdésére (Miért kell a gyerek ellen védekezni?) a technikai válasz itt van: hogy ne kerüljön bele a fiúból a lányba a spermium (micsoda szakszavak már, ugye?). És itt kérem, ennél a szent állomásnál végre lelepleződött a nagy titok, hogy a fiú bizony a hímvesszejével juttatja bele a lányba a fiú magokat. Nem tudom, mekkora döbbenetet okoztam, s hogy egyáltalán fényt gyújtottam-e a kis kobakban, vagy még jobban összezavartam, sőt, azt sem sikerült kiderítenem, hogy voltak-e halvány sejtelmei a dologról. Azért próbáltam menteni, ami menthető:
„De az mindkettőnek jó, sőt, nagyon jó, ezért csinálják, nem csak azért teszik az emberek össze, amijük van, hogy gyerekük legyen, hanem mert jó érzés. És pont ezért védekezünk, mert ha nem tennénk, boldog-boldogtalan gyereket potyogtatna (amúgy nem?). És milyen nagy szívás már lányanyának lenni, a fiúk meg csak lazán odébb állhatnak, ha olyanok. S ezzel gyakorlatilag nem csak biológiai, hanem társadalmi felvilágosítással szolgáltam, valamint adtam egy pofont a kakának, s a negatív férfiképet erősítve ültettem el a gyermekben a férfigyűlölet sztereotipját.
Az pedig, hogy tapintatos lányunk van, onnan lehet most már biztosan tudni, hogy nem kérdezte meg, mi mégis mikor szoktuk összedugni apával.
A fenti tömény beszélgetés teljes verziója cirka két óra volt. Amikor befejeztem, s a gyerek kissé összetörten, de leginkább zavarodottnak tűnve elment aludni, R.E.-t faggattam, hogy milyen voltam. „Nagyon kemény, jól rázúdítottad”.
Hát, megtörtént végül, túl vagyok rajta? Pontosan ugyanúgy adtam elő az egészet, ahogy a kabarékban szokták modellezni a felvilágosítást, miközben a lelkes szülő kézzel-lábbal hadonászik és magyaráz, addig a döbbent gyerek mérsékelt szájtátással figyeli a hibbant őst. Milyen jó, hogy a második gyereknél tiszta lappal indulhatok. Mindenesetre próbálkoztam.
