„Rajtam röhögsz?” - szegezi nekem a kérdést, miközben a hároméves pulcsiját próbálja rápréselni a hatévesre.
„Rajtam röhögsz?” - szegezi nekem a kérdést, miközben a hároméves pulcsiját próbálja rápréselni a hatévesre. Nem is merem megnézni, hogy a kicsire mit adott rá. „Nem” hazudom, miközben próbálom a röhögés visszatartása miatt az orromon át távozó levest eltüntetni. Istenem, most kellene megveszni a vinnyogó nyerítéstől, de ha kirobban, világvége lesz. A férfiúi önérzet, ugye. De én már rutinos vagyok, megtanultam, hogy ilyenkor érdemes hanyatt-homlok rohanni, ahol nem látják, hogy kiröhögjük őket, s észrevesszük, hogy sokszor úgy állnak a dolgokhoz otthon, mintha életükben először látnának gyereket, háztartást sőt, minket is.
A múlt héten például egy kisebb előadást tartott nekünk a szent családi ebéden a Remek Ember a nyelvtanulásról, melyet azzal zárt, hogy ideje Pannának elkezdeni az angolt, elvégre már másodikos. Néztem rá döbbenten, a család érezte a zavart az erőben. Mikor közöltem, hogy már második éve van angoljuk, hetente kétszer, hitetlenkedve bámult vissza. ”Meg vagyok döbbenve.” Én is.
Az óvodában örök klasszikusnak számít az apukák tehetsége a gyerekek öltöztetéséhez, így külön figyelmet kell fordítani a jelekre, amit a cipőkbe nem a gyerek miatt, hanem sokkal inkább apának rajzolunk. S még így is vitt már haza egy számmal kisebb topánt nemrég egy csoporttárs kispajti, a harisnyában oviba érkező gyerek pedig bizonyára csak városi legenda.
A nővéreméknél például öntisztuló a padló, legalábbis sógorom szerint. „Csodálatos, itt szinte soha nem kell takarítani, mindig tiszta a padló, látod, egy porszem sincs rajta”. Világos, amit nem látunk, az nincs is, így ignoráljuk a takarítást. Ezzel valahol R.E. is így lehet, mert szerinte olyan, hogy portörlés egyszerűen nem létezik. Tényleg hülye dolog, pont olyan valószínűtlen, hogy valaki néha ezeket megcsinálja, mint a csecsemő körömvágása. „Tényleg le kell vágni neki? Azt hittem, hogy magától kopik”. Feltéve, ha nyulunk, vagy hörcsögünk született, gyerek helyett.
Persze nem kell mindig egy hullámhosszon lennünk, s tulajdonképpen nem is akarom végiggondolni, hogy a füllázmérőt, amit én fél évtizeden keresztül a kölyköknél célirányosan használtam, ő miért is dugta a fenekükbe, „Miért, ez nem sima digitális hőmérő?” - derítettünk fényt a rejtélyre.
Azért sem kell a szomszédba menni persze, hogy rajtunk röhögjenek egy picit, a parkolásunkon, a technikai zsenialitásunkon, a pénzügyi szakértelmünkön és még sorolhatnánk. Azt a posztot majd talán egy férfi írja majd meg, mi inkább tegyük bele a közösbe a saját Remek Emberünk örökzöldjét!
