17. hét
Éjfél van, és olyan csend, hogy simán meghallom, ha egy csiga megköszörüli a torkát az utcán. Én meg itt ülök boldogan és megkönnyebbülve az AFP eredményemmel kettesben. Két heti kemény küzdelem után ma végre megszereztem, és ami a legfontosabb, úgy tűnik, minden rendben.
Sosem voltam jó viszonyban az AFP-vel, minden egyes gyerek után megfogadtam, soha többé. Aztán mégis, újra meg újra beleestem a csapdába. A Lackónál a vérvételhez csatlakozó ultrahangon félórás vizsgálat után kedvesen közölték, hogy a gyermekem valószínüleg vízfejű. Egy éjszakán keresztül rághattam a körmömet, mire másnap egy orvos (Hollandiában hagyományosan csak akkor látsz orvost terhesség alatt, ha gáz van) tüzetes vizsgálat után kiderítette, hogy mégsem az, minden rendben van.
Másodszorra, Micinél már dolgozott a Lackóval szerzett rossz szájíz, de mivel Hollandiában mindössze két ultrahang van az egész terhesség alatt, kimasszíroztam az AFP-t, hogy láthassam a krambómat ficánkolni. Megint megszívtam, ezúttal a kiértesítési rendszer változott meg, azaz többé nem akkor küldtek levelet a kismamáknak, ha rendben van az eredményük, hanem akkor, ha gáz van. Én meg persze vártam a levelet, ami ugye elég hülyeség, mert mennyire megbízható már a posta, meg egyáltalán meddig várjak, és ugye mi mást olvasgattam volna kínomban, mint rendellenességekkel született gyerekek keserédes történeteit.
Végre aztán egy nagy pohár hideg vízzel meg egy csomag zsepivel felszerelkezve felhívtam a bábát, aki kedvesen közölte, hogy minden a legnagyobb rendben, csak a rendszer változott egy kissé. Bájosan csicseregve váltunk el egymástól, ugyanakkor ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, végleg leszámoltam az AFP-vel.
Persze, hogy jött a harmadik találkozás. Dokim írja a beutalót, én reggel hétkor laborba el, vér levéve, állítólag másnap, legkésőbb egy hét múlva eredmény. Persze másnap semmi, harmadnap semmi, egy hétig semmi. Bánatos vagyok, jó lenne már az az ultrahang, 10 hetesen láttam utoljára Félgyerkőcöt, már igencsak hiányzik. Folyt. köv. a második héten, míg végül egy lelkiismeretesebb asszisztens tanácsára felhívtam a központi labort, ahol némi lecseszés után (miért nem elég nekem, amit a leletkiadásnál mondanak?) hajlandóak voltak foglalkozni az esetemmel. Várjak. Várok.
Közben a háttérben keresgélés közben a következőket hallom: “Látod ezt az értéket? Úristen, mi ez? Ennek ekkorának kell lennie? Ez meg minek a rövidítése?” Érzem, ahogy száll le a lábamba a vér, rólam van szó, egyértelmű. Aztán kábé öt perc tanakodás után azt a rövid vakkantást kaptam, hogy mehetek a leletért. A tény, hogy a mi házunkban lakik a világ egyik legjobb szomszédasszonya, aki éppen rá is ért egy kis gyerekfelügyeletre, jelentősen megkönnyítette a sprintemet.
Buszra fel, villamosra át, kicsit több mint fél óra az út. Ráérek gondolkodni. Na nem azon, hogy megtartanám-e, ha. Megtartanám, ahogy csak lehet, egyértelmű. De aztán? Fel tudunk-e készülni a másság csodájára? A társadalmi megkülönböztetettségre? A családi marginalizálódásra? Észrevesszük-e azt, amit nyerünk, amellett, amit veszítünk?
Egyelőre nem kell válaszolnom ezekre a kérdésekre. Megkönnyebbülten szorítom magamhoz a rémségesnek gondolt papírt. Ebben a körben happy end-del zárok.
Panzej
