„Kedves naplóm, végre tudom, hogy mi szeretnék lenni igazán: Karizmatikus egyéniség.
„Kedves naplóm, végre tudom, hogy mi szeretnék lenni igazán: Karizmatikus egyéniség. Egy bajom van csak, hogy ezt nem tudom semmilyen papíron beikszelni, vagyis van még egy, hogy nem tanítják sehol. Pedig, ahogy látom, ezzel tudnék a legtöbbet keresni, mert gyakorlatilag minden pályán megállnám a helyem. Ugyanis aki belülről süt, az lassan, de biztosan elér oda, ahová mindenki szeretne. Mert ő kérem, önmegvalósít.” Nagy hiba, hogy ezeket a sorokat egy tízen-húszon valahány éves sem írhatta, ugyanis ezen az egyéniség, önmegvalósítás, karizma dolgon nem gondolkodunk akkor még. Persze nem is kell, ha magától nincs meg bennünk a fűszer, akkor sanyi, valaki vagy átsüt, vagy csak nagyon akar, de a görcsöt mindenhol kiszúrják.
Ezeken a magasztos dolgokon gondolkodtam, amikor néztem Lovasit, aki szemmel láthatólag mostanában sokat gyúrt és jobban érzi magát a bőrében, mint valaha. Kellett neki ehhez az, hogy a Kispál és a borzot oda tegye, ahová kell, hogy nulláról kezdje, és csak bámulom azt a tüzet, amivel vezetni tudja a közönségét. Pedig hát nem egy szép ember, nem ír világslágereket, a Kiscsillag csúcsa is a „…van-e szándék…” és a „…Kockacukor…”. Nézem a pasit, s rájövök, hogy a Maslow-piramis csúcsát tapossa, én is így akarok élni. Mit neki több generációs szakadék a közönség és közte, elhiszi megint több ezer ember, amit rázó fejjel dalol, pedig tényleg nem komolyan mondja. Lehet, hogy neki is jót tett, hogy serdül a gyerek, mert van kézközelben hiteles kritika.
Mielőtt megkapnám, hogy fizetett lovasikattintásszámgeneráló vagyok, nézzünk egy másik egyszerű példát, egy olyan palit, akit nevezhetünk akár médiatúrónak is, de lássuk be, ahhoz képest, hogy mi van a tarsolyában, ügyesen megél belőle. Konkrétan Hajós Andrásra gondolok, aki se nem nagy zenész, se nem nagy showman, de annyira tisztán és értelmesen tudja becsomagolni azt, amire gondol, s úgy tudja előadni, hogy megbocsátom neki, hogy nem szociológiát oktat valahol, hanem történetesen agyrágógumit dobál a népnek. Ráadásul sikerül átlag kétévente hülyét csinálnia valahol magából, ettől pedig látjuk, hogy emberből van.
Míg régen a fenti példához hasonló egyéniségek indultak valamivel a Ki Mit Tud-ban, s a konkurencia nélküli világban igazán nagy karriert futhattak be, addig ma bárhol, bármit csinálhatnak. Ráadásul nem is biztos, hogy mindenki sztár akar lenni, amúgy is elprostituáltuk mostanában ezt a szót. Mindenesetre milyen dolog, hogy valakinek azért fizetnek, mert önmagát adja? Én arra szavazok, hogy király! Hol lehet erre az állásra jelentkezni?
Mi kell ahhoz tehát, hogy megtartsuk az egyéniségünket (már ha van)? Tovább megyek, mi kell ahhoz, hogy a gyerekünkből ne ölje ki az egyéniségét egy jólszituált pedagógus, vagy kettő? Vagy egy átütő egyéniséget nem lehet hamvába dönteni, s teljesen fölöslegesen aggódunk attól, hogy a helyes gyerekünket megtöri a szocializáció rögös útja? Nagy kérdések ezek, de istenem az ember vágyik mindig valamire. Nézem a színpadon a Kiscsillaggal fellépő Rátgéber Lászlót, aki azt üvölti, hogy Fishing on Orfű , s azon gondolkodom, bár már mondtam, de elmondom mégegyszer, hogy legközelebb hívjon már fel a Lovasi engem is egy nótára. Igaz, a kosárlabdához és a zenéhez sem értek, de szándék az van .
