Hiába mondják, hogy persze, mert más lesz, s pont ettől lesz jó és egész az érzés, s higgyük el, ugyanúgy imádjuk majd, mint a másikat, mégis nehéz. Lehet, néhányan csak hosszú-hosszú évek múlva egy pohár szíverősítőt szürcsölgetve fogják beismerni, hogy valamit valahol nem jól csináltak.
Azt, hogy a szeretet nem véges és soha nem fogy el, minden ember tudja. Nem kell ehhez filozófusnak lenni, vagy világrengető lelki tanokat követni, elég, ha magunkba mélyen elmerülünk és az emberekhez való viszonyainkat vizsgálgatjuk. Aztán ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz és valóban elvégeztük ezt a kis önismereti leckét, akkor döbbenünk rá, hogy a világgal, másokkal való kapcsolatunk sokkal, de sokkal bonyolultabb annál, mint hogy valakit szeretünk, avagy nem, s ekkor ijedünk meg csak igazán. Ugyanis mindig rangsorolunk. Bizony. Már gyerekként is, soha nem valljuk be, de igen. Sokféleképpen tudjuk jelét adni, de ezek igazából mind ugyanazt jelentik, csak virágnyelven: anyám közelebb áll hozzám. Kisebbik öcsémmel jobban kijövök. Apám olyan fiatalos, ezért jobban megértjük egymást. S még sorolhatnánk.
Hogy mindannyian mások vagyunk alapvetően jó, hiszen ettől leszünk érdekesek egymásnak, sőt, a világ is ettől jut előre. Ebben a másságban azonban az is benne van, hogy sok tulajdonság, természet nem tud megférni egymás mellett. Vagy megfér, de nem békében. Ha az anyósunkkal nem értjük meg egymást, ez van, veszett már ennél több is. Előfordulhat azonban az is, hogy a tündér pötty gyerekünk sikerül olyanná (s most nem nevelési kérdések felé akarok elmenni a málnásba), ami tőlünk idegen. Bizony, keményen hangzik, de furcsa dolog a genetika, sokféle gyerekünk lehet.
Sőt, lehet két (három, négy, focicsapatnyi) teljesen jó fej gyerekünk, de lehet ebből egy olyan, aki valamiért közelebb kerül hozzánk. Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől automatikusan rossz arc leszek a másik, vagy a többi gyerekhez, de hát az embernek vannak nagyon jól felszerelt radarjai, s valahogy ezeket a rangsorokat megérzi. Arra a kérdésre, amit minden nagytestvér, vagy kistestvér feltesz a maminak, hogy melyikünket szeretsz jobban, természetesen csak egy jó válasz van. Aztán, ahogy telnek az évek derül ki, s általában sajnos a gyerekek (akik addigra már egyáltalán nem is gyerekek) tudják ezt alaposan kianalizálni, hogy hol is volt a helyük a mami szívében.
Sok mindenen múlhat mindez. Elég egy erőszakosabb testvér, aki a túlzott anyához való ragaszkodásával nem engedi a másikat érvényesülni eléggé, vagy csak magához képest nem. S később, amikor már a mami kapacitása engedné, már valahogy mindenkinek kialakul a helye, a szerepe a családban. Anya pedig csak azt veszi észre, hogy az egyik gyerek távolabb áll tőle, mint a másik. De ezer féle variációja lehet a problémának, az egészen hétköznapitól a szélsőséges esetekig. Sokan meg sem tudják magyarázni maguknak, hogy miért, egyszerűen csak jobban ragaszkodnak az egyik gyerekükhöz, mint a másikhoz. Mert jobban hasonlít rájuk. Vagy, mert végre lány lett a drága. Esetleg nagyobb az anyai sikerérzés, mert Pityu ügyesebb lett, mint Ubul, nála nem vallottunk kudarcot. Vagy, mert csak.
A kevésbé preferált gyerek pedig vagy elfogadja és a dolgokat a megfelelő helyére teszi, vagy pedig teper, néha hiába az extra figyelemért, elismerésért. Vagy néhány hónapot, esetleg évet terápiára jár később, ki tudja.
Arra a kérdésre pedig, hogy kit szeretünk jobban, ötven év múlva is ugyanazt feleljük. Csak akkor már tovább fűzzük a mondatot, de, azért, csak, hiába, igen ám... Pedig a szeretet nem fogy el, csak emberből vagyunk.
