Amikor megszületett a kis trónörökös, éppen tombolt a kánikula.
Amikor megszületett a kis trónörökös, éppen tombolt a kánikula. Éjjel a szobánkban 30 fokot mutatott a légzésfigyelő hőmérője, csak azért nem főtt meg a gyerek, mert nem tartózkodott a szobájában. Ugyanis az első két hónapban nem aludt(unk), mert koraszülött, éretlen kis emésztőrendszere nehezen barátkozott meg azzal a ténnyel, hogy már nem a köldökzsinór hozza a kaját. Kevésbé irodalmian kifejezve a gyermek ordított, ahogy a szteroidokkal érlelt kis tüdeje engedte.
Ekkor kezdődött örök barátságom a helyi játszóterekkel, amiket először hajnali kettő és öt között kezdtünk látogatni. Mire odértem, a gyerek elaludt, és amíg nem indultam haza, addig aludt is. (Vajon honnan érezte meg, hogy befordultunk az utcánkba?) Én meg üldögéltem a sötét játszótéren, és lelkesen mantráztam magamban: ne parázz, nem otthon vagy, itt nincs bűnözés, ellenben van biztonsági szolgálat. Aztán szépen lassan élvezni kezdtem a hajnali jó levegőt, a hinta árnyékától sem kaptam frászt.
Hosszú szünet következett, a második körünket akkor kezdtük futni, mikor a fiam már 5-6 hónapos nagyfiú lett, és vidáman nézelődött ki a babakocsiból. Időm mint a tenger, így hát minden délelőtt irány a játszótér. Köszönhetően a helyi nem éppen baba-mamabarát családpolitikának (3 hónap a szülési szabi, utána irány a meló, gyerek meg megy bölcsibe vagy nagyihoz), rajtam kívül csak az utcaseprőkkel találkoztam, akik a játszótérre jártak ebédelni, lévén ott volt kézmosási lehetőség. Leültem egy padra, kezembe vettem egy könyvet, ritkábban nyelvkönyvet, és jól éreztem magam. Meggyőződésemmé vált, hogy a játszótér a világ legbékésebb helye.
Hogy mekkorát tévedtem, erre akkor jöttem rá, amikor a kisded 13 hónaposan úgy döntött, hogy elindul egyedül. Mivel a játszótér errefelé mind gumiborítású, ideális terep a sűrűn felboruló kisbabák számára. Persze azért így is el-elkaptam a gyereket. Főleg amikor egy-egy nagyobb kis vadóc úgy száguldott el mellette, hogy sodorta magával a fiamat is. Hiába, a közel-keleti tempó, bár sejtem, hogy ez - mostanában? - Magyarországon is így van. Mármint hogy a nagyobb gyerekek kevésbé figyelnek a kisebbre. Én azt látom, hogy vannak a nagyobb lányok, mint különálló csoport (10-14 évesek), akik szívesen állnak le vadidegen gyerekekkel játszani, vigyázni rájuk, ha a hinták felé sétálnak, és anyuka agya megrekedt valahol a másnapi ebéd szintjén.
De ezen a kislétszámú csoporton kívül senkit nem érdekel, hogy ki az, akin át kell mászni, le kell taposni, fel kell lökni, hogy eljussunk a kiszemelt célig. Így a fiam egészen hamar megtanulta, hogyha valaki fut felé, akkor nem szabad mozdulnia, és vagy elfutnak mellette, vagy nem. Utóbbi eset azért ritkán fordul elé, bár lehet hogy csak azért, mert látszik rajtam, hogy ugrásra kész az Anyaoroszlán. Néznek is hülyén a helyi anyukák, amikor ráordítok a másik gyerekére, aki nem és nem várja meg a csúszdán, míg az én fiam lemászik az alján.
Szóval vissza a témához: úgy egy fél éve a fiam egyre több játékszert fedez fel és próbál birtokba venni. Ennek köszönhetően viszonyom a játszótérrel kezd megváltozni és a játszótér-választási szempontok is változnak. Korábban az volt a minimum elvárás, hogy legyen babahinta és homokozó. Utóbbiban lehetőleg az egy babára jutó macskaszar száma ne kettő legyen, hanem mondjuk nulla. Nem volt könnyű, de megtaláltuk a mi helyünket. Aztán jött a bicikli, autó, elefánt és kakas formájú izé, ami úgy néz ki, mintha egy óriási rugóra valaki játékot szerelt volna, és leszúrta volna a földre. Valahogy így is gyárthatják őket. Előnyük, hogy van lábtartó és fogódzkodó, és ha felpakoltam a másfél éves fiamat, akkor idült vigyorral az arcán 15-20 percig elvolt. Összesen, ha kétszer esett le ilyen izékről. Akkor is inkább lecsúszott oldalt, nem volt sírás.
Mostanában, hogy kétéves lesz a kis tökös, egyre több rettegéssel tekintek a játszóterek világára, és egyre több szempontot veszek figyelembe. Például indulásként már nem olyan nagyon bánom, ha nincs tömeg. Már nem kell a gyereknek szocializálódnia, nem kell más gyereket is látnia (lehet, hogy soha nem is kellett, de a szakirodalom ezt javasolta egyéves kor körül, és nálunk be is jött). Ellenben nagyon örülök neki, amikor nem akar a fiam - más gyereket utánozva - leugrálni a mozgó hintáról, és felmászni a tetővel ellátott padokra. Mármint a padok tetejére. Mint ahogy annak is örülök, ha nem látja, hogy más gyerekek menetrendszerűen kezdik zabálni a puffasztott izéket, ropikat, fagyikat és egyebeket, ahogy leérnek a parkba. Van, aki odahozza a komplett ebédet, kis alumíniumtálcán és villával a kezében rohangál a gyerek után: Avigail, még egy kanál tésztát...Brrr....Szegény szerencsétlen fiam csak innivalót kap, és ha ott ér minket az uzsonnaidő, akkor le kell ülnie egy padra, és ott megeheti a joghurtot, pudingot, banánt. Micsoda szadista vagyok.
Az elmúlt egy hónapban új tudománnyal gazdagodtunk: fel tudunk mászni a teljesen függőleges létrán, és ha a bátorság nem hagyja cserben a kiskrapekot, akkor már a csavart, zárt csúszdán is le tud jönni. Így hát újabb felfedezést tettem én is: utálom azokat a játszótereket, ahol a magasból két vagy több út is vezet lefelé. A jobbik eset, ha több csúszdán is le lehet jönni. Ilyenkor maximum nagyobb a lendület, de előbb-utóbb lekászálódom én is az emeletről, és mehet a "jaj, de ügyes vagy kicsikém" illetve a "még egyszer, még egyszer" műsorszám. Amitől viszont kiver a víz, ha mondjuk az emelvény egyik oldala nyitott (nem az, ahol a létra van), és mondjuk egy rúdon lehet lecsúszni. A tűzoltóknak, meg a nem-paramamik gyerekeinek, 5 évtől felfelé.
De az én 21 hónapos fiamnak ez nem más, mint valami, amitől anya hangja hisztérikus, félelemmel teli tónusokkal gazdagodik. Megemelem a hangomat, és a létra tetején állva kiabálom: nem arra, arra tilos. Eddig megértette, de néha már látom a lelki szemeimmel, ahogy Tarzanként a mélybe veti magát. Persze miért is tenné, amikor még egy zárt csúszdától is tíz esetből hatszor nekem kell levennem, mert nem mer lecsúszni. De amilyen ütemben fejlődik, talán holnaptól már ez is érdekelni fogja...
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy lassan nem kéne már a fiam után mászkálni, mint egy tojósgalambnak, hanem leülhetnék én is a padra, mint a többi anyuka, és én is szocializálódhatnék egy kicsit. Elvégre nem állhatok ott minden pillanatban mellette. Vagy igen? Nem lesz belőle nyuszi? Vagy kell az állandó kontroll, még akkor is, ha csak a homokozóban ücsörög? Miért szól ezer meg ezer könyv a közösségbe szoktatásról, és egy se a játszótéri kihívásokról? Ha majd egyszer nem hulla fáradtan és nyakig homokosan esünk haza a játszótérről, akkor talán megírom ezt a könyvet, és jól megszedem magam. Aztán építek a kertben egy privát játszóteret, ami ugyan a fiam két perc alatt meg fog utálni, de hiába, az élet nem habostorta, Pelikán elvtárs...
Meni
