A Kék Vonal vezetőjével, Flaskay Évával beszélgettünk a gyerekbántalmazásról és a Kék Vonal tevékenységéről. A Kék Vonal egy olyan ingyenesen hívható telefonszám (szám), amelyen gyerekek kérhetnek anonim módon segítséget, bármilyen szorult helyzetben.
Milyen formái vannak a gyerekbántalmazásnak?
Ha egy csecsemőnek akkora önállóságot adnak, mint egy tízéves gyereknek, akkor az bántalmazás, mert egy csecsemő szükségletei az önállóság tekintetében egészen mások. De ha egy tizenhat évesre olyan módon rátelepednek, mint egy tízévesre, az a képességei kibontakozásában megakadályozza.
Tulajdonképpen a bántalmazás az, amikor a gyerek szükségleteit a körülette lévő felnőttek nem elégítik ki megfelelően; hogy nyugodtan és biztonságban kibontakoztathassa a képességeit. Erre leginkább az elhanyagolás, mint bántalmazási forma rímel.
A különböző bántalmazás fajták nagyon gyakran halmozottan fordulnak elő: elhanyagolás, fizikai bántalmazás együtt; és mindegyik bántalmazás típus szükségszerűen tartalmazza az érzelmi bántalmazást. A második csoport a fizikai bántalmazás, a szexuális visszaélés a harmadik típus. Ez lényegesen különbözik az összes többitől, nagyon nehezen, vagy soha nem gyógyuló érzelmi és egyéb sérüléseket okoz. Van még egy bántalmazás csoport, amit kortársak követnek el. Nagyon fontos erre odafigyelni, mert különösen zárt közösségekben borzalmasan romboló tud lenni, mert a gyerekek nagyon kiszolgáltattak.
Mit tud a jog kezdeni a bántalmazással? Mitől tudja megvédeni az áldozatot? Eljutnak egyáltalán ezek az esetek a jogig?
1997-től elindult a gyerekjóléti szolgálatok kiépülése. Ma már minden településen van legalább gyerekjóléti munkatárs. Az ő feladatuk a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozó felnőttekkel és a szülőkkel, családdal összefogva a gyerekeket érintő problémák kezelése. Ez nagyon sokat jelentett a gyerekbántalmazás jobb kezelésében. Az iskolától, szomszédoktól beérkező jelzések alapján elkezdenek, remélhetőleg tapintatosan adatokat gyűjteni, hogy valóban felmerül-e a gyerekbántalmazás. Ha tényleg van bántalmazás, akkor igyekeznek ezt megszüntetni – például az anya elhanyagoló viselkedését tanácsokkal, életvezetési segítséggel.
Ha a családdal együtt nem sikerül orvosolni a problémát, akkor a gyereket védelembe veszik, és ha nincs más megoldás, akkor nevelő szülőkhöz kerül. Ha mondjuk egy nevelőapa rendszeresen veri a gyerekét, és ezt nem tudják megszüntetni, akkor feljelentést tehetnek, akár a szakemberek, akár a család bármelyik tagja, és elindul a büntetőeljárás. A tapasztalataim szerint ez elég problematikus, mert a bírósági ügyek rendkívül elhúzódnak, és pont azt nem éri el, ami abszolút fontos lenne, hogy hamar és kellő büntetést kapjon a bűnös, visszariadjon a bántalmazástól. Miközben a gyerek abban a háztartásban él, ahol az elkövető is van, és ezért a család gyakran visszavonja a feljelentését, hiszen kiszolgáltatott helyzetben marad a gyerek. A megoldatlan lakáshelyzet miatt a családtag gyakran nem tud és nem is mer segítséget kérni – nincs állása, a másik lakásában laknak, és attól tart, hogy a többi gyerek és ő is nyomorba kerül, ha az apát börtönbe viszik, vagy kirakja őket a feljelentés miatt. Ezért ilyenkor inkább az a fontos, hogy a gyerek körüli felnőttek összefogjanak és keressenek egy olyan helyzetet, ami biztonságot ad a gyereknek. A távoltartással kapcsolatban az a tapasztalatunk, hogy maga rendőrség sem ismeri ezt a viszonylag új jogszabályt – vagy hogy ha ismeri, akkor sincs eszközrendszere arra, hogy működtesse. Például nem tudja, hogy hova lehetne a bántalmazott családtagokat telepíteni, és ezért nem használják ki eléggé például a védett házakat.
Eddig elsősorban arról volt szó, amikor az apa a bántalmazó, és a gyereket és az anyát el kell menekíteni. Mi történik akkor, ha az anya inkább szemet huny a dolog felett, illetve ha maga az anya a bántalmazó, akár fizikailag, akár érzelmi hidegségével – főleg anya-lánya viszonylatban. Mit tudnak kezdeni, ha ilyen témájú telefon érkezik?
Fontos, hogy legyenek olyan helyek, ahova a gyerekek ilyen furcsa dolgokkal fordulhatnak, amik se nem szépek, se nem könnyen körbeírhatóak, mint egy betegség, olyan dolgok, amiket nem lehet könnyen kommunikálni. Nálunk anonim módon meg lehet beszélni ilyen dilemmákat. Mondhatják, hogy nem is tudom, mi van velem, hogy én vagyok-e a hibás, de biztos, hogy borzalmasan rosszul érzem magam, mert az anyám sose érti meg, amit mondok, és a bátyám bármit csinál, minden jó.
Nagyon fontos, hogy legyenek felnőttek, akik meg tudják hallgatni a bántalmazottat, és be tudják fogadni a történteket, mert a bántalmazottak nagyon gyakran tapasztalják, hogy bagatellizálják azt. Hogy ez nem is olyan nagy dolog, meg biztos nem is úgy gondolta, meg biztos te is tettél valamit, ha ennyire elvertek, lódítasz, kitaláltad. Megpróbálják a helyzetet átalakítani olyanná, ami nem extrém, ami elfogadható. Okot találni a megokolhatatlannak.
Olyan felnőttek dolgoznak nálunk, akik elég erősek és felkészültek ahhoz, hogy azt mondják, van ilyen. Nem ijednek meg ezektől a közlésektől. És amikor kezd kibontakozni a gyerek élethelyzete, akkor a gyerekkel együtt elkezdünk építgetni egy rövid és egy hosszútávú stratégiát, ami segíti, hogy ebből a helyzetből kikerüljön. Fel lehet térképezni, hogy mi lehet a bántalmazás oka és előzménye. Lehet segíteni, hogy akár a közvetlen környezetében találjon olyat, akivel ezeket a nehézségeket meg tudja beszélni. Néha előbukkan egy nagynéni, egy tanár, akivel meg tudja osztani a nehéz élményeket, aki segítséget nyújt.
A család és a gyerekek körüli szakemberek nélkül nem lehet semmit tenni. Biztos, hogy például nem a gyerek osztályfőnökének kell egy helyzetet egyedül megoldania, de nagyon jó, ha a többi szakemberrel összefogva részt vesz, akár ha csak annyi is a dolga, hogy minden reggel biztatóan ránézzen arra a kisfiúra, akit rendszeresen vernek, de így érezteti vele, hogy mellette áll. A gyerekorvos, ha furcsa sérüléseket lát, vagy észreveszi, hogy a gyerek, akit rendszeresen lát, hirtelen nagyon befelé forduló lett, és a védőnőtől, a faluból hall mindenfélét, amitől benne összeáll a kép, hogy valami történik a kislánnyal a családban. Ezután pedig nem teszi az aktájával a fiókba az esetet, hanem megkérdezi a védőnőt, bevonják a tanítónőt, a gyerekjólétist, és máris van egy kis munkacsoport, amelyik egy hálót vonhat a gyerek köré, annak érdekében, hogy a gyerek biztonságát szavatolni tudják. Nagy felelősség egy ilyet cipelni, érzelmileg is nehéz ezért is jó, ha együttműködnek a szakemberek, mert megoszlik a teher és a felelősség.
Két helyzetben találkozunk mi, nem szakemberek a gyerekbántalmazással: a családban és az utcán. Mit tehetünk ezekben a helyzetekben?
Egy gyermekvédelmis ismerősöm tizenvalahány éve Svédországban rokonlátogatáson volt, és amikor hazajött, elmesélt egy helyzetet. Egy önkiszolgáló büfében ebédeltek, és a mellettük levő asztalnál a gyerek rosszalkodott, mire a papa megharagudott és egyre keményebben, szóban egzecíroztatta a négy-öt év körüli gyerekét. A mellettük lévő asztaltól felállt egy középkorú nő, és azt mondta az apának, hogy oldja meg más módszerekkel a helyzetet, mert a gyereknek nagyon rossz, hogy egy ideje egyfolytában ordít vele, mert ez a gyereknek a veszélyeztetése, és ezt ő nem akarja egy légtérben eltűrni. Ez a pedagógus, férfi, azt mondta, hogy micsoda hülyeség, nehogy már Magyarország is idejusson, miért szóltak bele, hát semmi sem történt, még csak meg sem ütötte.
Én tényleg azt gondolom, hogy mindenkinek dolgozni kell azon, hogy egymás között a légkör, például az utcán, az legyen, hogy gyerekre ordítani, gyereket megütni, akár szóban bántani, ne legyen elfogadott, és ezt fejezzük is ki. Az a hallgatólagos megegyezés, hogy ez a családnak a dolga, az egy feudális dolog, ha belegondolunk. Az ő rabszolgája, meg is ölheti, ha valami nagyon csúnya dolgot csinált. De hát ez a középkor. Ha mi a huszonegyedik században élünk, akkor bizonyos fajta vívmányokat meg kell próbálni beültetni ebbe a huszonegyedik századi utcába. Adjunk hangot annak, hogy nem helyeseljük, amit tesz, és vannak más eszközök, amelyekkel ezt a nevelési helyzetet megoldhatja.
A családon belül sem megengedett, hogy valaki kiszolgáltatott legyen, és a felnőtteknek nincs joguk bármilyen módon bántalmazni, viszont kötelességük megóvni a családban levő időseket és kiskorúakat, akik a koruk miatt kiszolgáltatottak. Sokan azt mondják, hogy majd a puska viszi a vadászt, de a gyerekjogok nem arról szólnak, hogy a gyerekek mondják meg, hogy mi legyen, hanem csak arról van szó, hogy a gyermeki szükségleteket tiszteletben kell tartani, hogy biztonságban nevelkedhessenek és mindenki hasznára kibonthassák a képességeiket, hogy magabiztos és kiegyensúlyozott felnőttek legyenek, akiknek szülőként nem lesz arra szükségük, hogy a gyerekükön éljék ki az elfojtott agresszióikat.
Ha valaki családon belül bántalmazást tapasztal, és nem tudja, mit tegyen, akkor próbálja megbeszélni valakivel – ez az esetek 99%-ban meghozza a következő lépést, és kimozdít ebből a tehetetlen helyzetből. Meg tudja osztani valakivel, együtt tudnak gondolkodni, és megtalálni, hogy honnan kérhet segítséget.
|
A legnagyobb probléma az információhiány. Az, hogy van olyan, hogy nyolchónaposok szorongása, legalább negyven éve olyan tény, mint a széndioxid molekula képlete. Mégis a legtöbb szülő nem tud róla, és nem tud mit kezdeni a jelenséggel: ha tudná, hogy pár hét és egy kis türelem segítségével vége lesz, akkor nem alkalmazna inadekvát fegyelmezési módszereket. A kornak megfelelő szükségletek, a gyermeki fejlődés ismerete elemi lenne – a legtöbb gyereknek saját gyerekei lesznek, még sem tanulunk erről semmit az iskolában.
