Nyilván minden anyuka gügyög otthon a gyerekének, főleg a szülés utáni időszakban.
Nyilván minden anyuka gügyög otthon a gyerekének, főleg a szülés utáni időszakban. Ilyenkor a tobzódó hormonoktól felfokozott érzelmi állapotban olyan szavak is kicsúsznak a száján, amelyekről sosem gondolta volna, hogy kiejti. Prüntyike, nyuszóka, cukorgombóc, babucika és egyéb nyálasságok.
Persze nem feltétlenül baj, ha az érzelmek időnként túlcsordulnak, a gáz az, ha a nyáltenger nem apad, és az ötéves gyerekkel is úgy beszélnek a szülők, mintha értelmi fogyatékos lenne.
A legtöbb babának az első évében több tucat becenevet adnak, és akár hetente máshogy nevezik a kicsit. Ez az otthon falai között teljesen rendben van. A hideg futkos azonban a hátamon, amikor az anyukák a játszótéren is nyuszimusziznak, cicókáznak, cuncimókusoznak és bogaramnak meg fincikémnek nevezik utódaikat. Van annak a szerencsétlen gyereknek rendes neve is! Elvégre én sem hívom a férjemet idegenek előtt macikámnak meg kutyulimnak.
Nehezen viselem az olyan szituációkat is, amikor túlbuzgó anyuka agyontutujgatja a gyerekét, egy szimpla elesésnél percekig szorongatja magához csemetéjét, a mászókán soha nem engedi egyedül mászni, jóllehet, a kölyök már elmúlt négyéves, és az almát is megrágná előtte, hogy a szottyot anyamadárként lökje át kicsinye csőrébe. Vagyis szájacskájába.
Kiráz a hideg a testrészek nyilvános becézésétől is: a fütyikétől, a buksikától, a kezecskétől, a lábikótól és a rengeteg untyulipuntyulitól, kincsecskémtől, kicsikémtől, drágaságomtól hányinger kerülget. Vajon csak ezen szavak használatával tudjuk kimutatni a szeretetünket?
