Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Életemben először utaztam babakocsival tömegközlekedési eszközön.
Életemben először utaztam babakocsival tömegközlekedési eszközön. És azt hiszem, utoljára. Balesetveszély, agresszív sofőr, figyelmetlen emberek keserítik meg az utazás perceit. Az aluljárókkal pedig, melyeken csak segítséggel lehet átjutni, még nem is foglalkoztam.
Előző utazásunk útvonalán, ezúttal hetes busszal mentünk, a babakocsit könnyen feltettem a buszra, igaz, csak több mint fél óra alatt értünk a végállomástól a Ferenciek terére. Pötyi rosszul viselte, hogy a babakocsiban kell ülnie és nem mozoghat kedvére. Figyelmét kölesgolyóval próbáltam lekötni, de mikor jól lakott, újabb szórakozást eszelt ki. Először ordított egy kicsit, ekkor az emberek rosszallóan néztek rám, majd egy tizenéves srác zsebéből kilógó kulcstartóját piszkálgatta, mely végre mosolyt csalt az utastársak savanyú képére.
Visszafelé piros hetessel akartam menni, hogy hamarabb hazaérjünk. Tapasztalatlan tömegközlekedő lévén fogalmam sem volt, hogy melyik ajtónál lehet babakocsival felszállni. A leghátsónál próbálkoztam. Először egyedül, majd végre leszállt a buszról egy fiatal lány segíteni. Szerettük volna feltenni a babakocsit, ami a hátsó kerekénél szélesebb volt és beakadt a kapaszkodóba.
Miközben én még lógtam az ajtóban, a buszvezető jelzés nélkül próbálta meg becsukni az ajtót, ami szinte kettétörte a babakocsit. Az emberek jajveszékelni kezdtek, egy nő megpróbálta megakadályozni, hogy a csukódó ajtó ne nyomjon agyon, én meg integettem kifelé, mire a sofőr nagy nehezen észrevett és abbahagyta az ajtózárási kísérleteket.
Ijedtemben leráncigáltam a babakocsit a buszról, amelynek ajtaja abban a pillanatban bezáródott, majd a vezető rátaposott a gázpedálra, otthagyva minket a járdán. Hogy a tortámon hab is legyen, ezek után egy idősebb nő rám ordított a megállóban:
„Itt nem lehet babakocsival felszállni!”
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, szégyenszemre pityeregni kezdtem, a szívem a torkomban dobogott, az élmények hatására pánikroham kezdett rám törni. A hölgy azt már nem árulta el, hogy melyik ajtón tudok felszállni, pedig nyilván tapasztaltabb volt, mint én.
Megvártuk a következő piros hetest, és míg leszálltak az utasok, végigszaladtam a busz oldalánál és megtaláltam a babakocsis ajtót. A második volt az.
A hazaúton felszállt egy kismama hatalmas pocakkal és egy két-hároméves kisfiúval. Egy fiatal férfi azonnal átadta a helyet, így a kisfiú le tudott ülni, a mellette lévő ötvenes nő a jól bevett „kibámulok az ablakon és úgy teszek, mintha nem vettem volna észre” módszert alkalmazta. Rossz volt nézni, ahogy a szerencsétlen terhes nő hasa többször a kapaszkodónak nyomódott. Senki nem adta át a helyét, csak akkor szabadult fel ülés, mikor a következő megállóban leszálltak néhányan.
A babakocsis helyen is csak állva lehet utazni, fél kézzel kapaszkodni, másikkal lefoglalni a türelmetlen gyereket. A nem létező harmadikkal jegyet lyukasztani, elővenni a cumisüveget, és felvenni a leejtett sapkát.
Leszálláskor egy harminc körüli nő állt az ajtónál a megállóban két 6-8 év körüli kisfiúval, és végignézte, ahogy egyedül hozom le a babakocsit a hatalmas lépcsőkön. Meg sem mozdult, az egyik kisfiú nyúlt csak a kocsi felé, hogy segítsen. Remélem, mire felnő, nem irtják ki belőle az empátia és a segítőkészség csíráját.
