Úgy, ahogy azt mindig is szerettem volna: érzéstelenítés és gátmetszés nélkül. Igen, nekem is fájt, de ezt a fájdalmat elfogadtam, és a szülés elősegítőjének tekintettem.
2005. augusztus 28-án 13 óra 3 perckor 3890 grammal, 57 centivel világrajött kislányom, Dobó Flóra Léna. Az út idáig kacskaringós volt: három kórházat és orvost „fogyasztottam el" a várandósságom alatt. Ennek nem örültem, de utólag végiggondolva azt hiszem, nekem ezt az utat kellett végigjárnom, hogy olyan módon, azon a helyen, és azokkal az emberekkel szülhessek, ahogy nekem és a babának a legjobb.
Más nőktől is hallottam már, hogy megérezték, mikor megfogantak. Velem is ez történt, bár akkor alig akartam elhinni, de mégis teljesen biztos voltam benne, hogy megtörtént. 2004 novemberében. Furcsa, és egyszerre nagyon jó érzés is volt.
Attól kezdve nagyon tudatosan, rengeteget készültem a szülésre. Szerintem ez volt az egyik legfontosabb, amit tehettem. Nem azt vártam, hogy majd megmondják, mit csináljak, hogy majd megcsinálják helyettem a szülést. (Ahogy a szülészek rendszeresen mondják is: „megyek szülni….") Tudtam, hogy nekem, egyedül nekem kell megszülni a babánkat, az orvosnak csak komplikáció esetén szabad irányító szerepet kapnia.
Hiszem, hogy az élet nem a születéssel kezdődik. Ezt csak megerősítette a Lelki köldökzsinór című könyv elolvasása, mely után anya-magzat kapcsolatanalízisre jártam Raffai Jenőhöz. Rendszeresen beszélgettem Florkával a méhemben, többnyire nem szavakkal. Jót tett nekünk, de azt hiszem – a családi kasszát enyhén szólva nem kímélő –, pszichológus nélkül, otthoni díványon is mindenki megpróbálhatja a mielőbbi kapcsolatteremtést a pocaklakójával. Nem kell más hozzá, csak rendszeresen egy kis nyugalom és a külvilág kizárása, egyfajta relaxált állapot elérése, és belső babára figyelés.
Jógáztam is az utolsó hetekig, ami szintén sokat hozzátett a testi-lelki nyugalmunkhoz. Nem adtam fel a munkát sem, az utolsó hónapig dolgoztam, igaz, ezt azért is tehettem meg, mert kötetlen és részben otthonról is végezhető munkám volt.
Rendszeresen hosszú órákat töltöttem babás website-okon, és a fellelhető összes szüléssel, várandóssággal kapcsolatos dolgot elolvastam. Köztük millió szüléstörténetet is, melyeknek sajnos a többsége – a sok szenvedés után megérkezett baba átölelésén kívül – negatív élményekről szól. Szerintem nagyon tanulságosak, pedig sokak szerint jobb nem olvasni ilyeneket szülés előtt. Nekem segítettek, hogy egyre konkrétabban megfogalmazzam, mi az, amit szeretnék, és mi az, amit nem.
A természetes szülésről szóló tengernyi irodalom közül a leghasznosabb a szuleteshete.hu site volt számomra, valamint Frederic Leboyer: Gyengéd születés és Szülés gyengéden című könyvei. A dúlámtól kapott természetes szülésekről készült videót is többször végignéztem, és kismamához illően végigbőgtem….
Az első, „rövid életű" orvosomat egy barátnőm ajánlotta. Az első két vizsgálat után soha nem tudtam elérni, vissza nem hívott, az asszisztensének sem adta oda a telefont, mintha nem is lett volna. Ráadásul a magánrendelésén nem tudott semmilyen vizsgálatot elvégezni, mindenért a budai kórházba kellett mennem, ahol dolgozott. Minden alkalommal 3-4 órát vártam, bármilyen vizsgálatról volt szó, ezt a 12. héten megelégeltem, és egyszerűen nem mentem többet. Nem hiányoztam neki.
Ezután egy rokon ajánlott egy másik budai kórházat. Ott a klinikai ellátásommal nem volt probléma. Sosem kellett sokat várnom, talán túlzásba is vitte az orvosom a vizsgálatokat, 3-4 hetente talán felesleges volt megultrahangozni a babát… Az orvos-kismama kapcsolat azonban pusztán a pár perces klinikai vizsgálatokból állt. Nem azt vártam, hogy az orvosom a pszichológusom legyen, de azt igen, hogy beszéljünk a szülésről. Egyre jobban feszélyezett, hogy nem kapok információt, nem beszélgetünk, csak rutinvizsgálatok vannak, és egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán ő sem a megfelelő orvos, és ez sem a megfelelő kórház.
Végül egy terhesfelkészítő előadáson a szülésznőtől hangzottak el azok a mondatok, amik miatt harmadszor is váltottam: gátmetszést első szülésnél 90 %-ban végeznek – ezek szerint rutinból, bármiféle megfontolás nélkül –, és a szülő nővel csak egy személy lehet bent a vajúdás és a szülés alatt. Márpedig én tudtam, hogy lehetőleg gátmetszés nélkül, gátvédelemmel szeretnék szülni, és hogy a férjemen kívül a dúlám jelenlétét is szeretném, választani nem akarok közöttük.
Még épp idejében igazolódott a balsejtelmem, hogy ez a kórház sem volt jó választás. A 35. heti szokásos gyors vizsgálat után már szokásosan elköszönt volna az orvosom, mikor megkérdeztem, lenne-e 10 perce a vizsgálaton kívül is, hogy beszéljünk a szülés folyamatáról, mert az aggasztó szülésfelkészítő előadás után lenne pár kérdésem. Meglepődve nézett rám, de azért kérdezhettem. Elsőnek a dúla jelenlétéről tudakozódtam, de végig sem hagyta mondani, közölte, hogy ebben a kórházban a dúla tilos. Ezt a szót használta: tilos…. Hogy miért, azt nem mondta el.
Ezek az események egyre inkább megerősítették bennem, hogy a nők többsége szinte teljes tudatlanságban megy szülni, nem tudja, mi fog vele történni, nem kérdezik meg, mit szeretne, nem tudja, mik a jogai, és mikor egyszer csak tényleg szül, már nincs is olyan állapotban, hogy befolyásolja a történéseket. Nem marad más benne, csak a rettegés és a fájdalom. Mikor megindul a szülés, teljesen kiszolgáltatott, mert nem készül fel, nem készítik fel, a félelem pedig leblokkolja a természetes folyamatokat, és elindul a beavatkozások sora, mert a kórházban minden csak klinikai eset. Természetesen a kismamákon is sok múlik, nem lehet mindent a kórházra, orvosra kenni, de úgy érzem, hogy a mérleg negatív oldala egyelőre az orvosok oldalán áll.
Jobb lett volna, ha előbb derülnek ki ezek a dolgok, de jobb volt későn orvost, kórházat váltani, mint egy rutinból végzett gátmetszés utáni gátsebbel bajlódni, vagy örökké bánni, hogy élete első óráit az egészséges kisbabám nem a meleg testemen, velem és a férjemmel, hanem inkubátorban töltötte…
Így hát nem volt más hátra, mint újra kórházat és orvost váltani. Egy héttel később még visszamentem a második kórházba – nem akartam eltűnni, személyesen akartam közölni a döntésemet – és mindenféle drámázás nélkül megköszöntem az orvosom eddigi munkáját. Ő pedig szó nélkül elfogadta a döntésemet.
Ezalatt az egy hét alatt kerültem az István kórházba, Dr. Kosztin Árpádhoz, aki természetesnek tartotta a dúlát, a gátvédelmet, a szülési tervet, azt az igényemet, hogy szükségtelen, csak rutinból történő beavatkozások nélkül szeretnék szülni.
Nagyon fontos volt, hogy egy rám figyelő orvost is találtam végre, de a legtöbbet mégis dúlámnak, Betlejné Szurdusz Erikának köszönhetem. A szülés előtt többször is eljött hozzám, minden alkalommal 4-5 órát beszélgettünk. Ez alatt jó kapcsolat alakult ki közöttünk, mindenféle bábapraktikákat – pl. a gátmasszázsolaj használata – osztott meg velem, hogy a szülés könnyebben menjen, és végigbeszéltük a szülés folyamatát: mire számítsak, mik a szülés megindulásának jelei, milyen testi változások normálisak, mik nem, mi lesz utána, a szoptatás, a gyermekágy kérdéseit, az érzelmi változásokat, mit vigyek a kórházba stb. A leghasznosabb segítség volt, amit kaphattam a felkészülésben. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, kezdő kismamaként is bátran fordulhatok hozzá minden kérdésemmel.
A szülés
Augusztus 23-ra voltam kiírva. A méhnyak a kiírt időpont előtt 3 héttel már teljesen el volt simulva, de a méhszáj zárt volt még 23-án is. Éreztem, hogy Florka feje teljesen lent van, néha már szinte aggódtam, hogy mindjárt kicsúszik… Az orvosommal előre tisztáztuk, hogy ha a baba rendben van nem indítjuk meg mesterségesen a szülést, megvárjuk amíg a baba maga dönt úgy, hogy elindul, a saját tempójában. Jártam CTG-re, megnézték a keringését, minden rendben volt, így hát vártunk. Mondogattam Florkának, hogy most már jöhet, csak bátran, nagyon várjuk, és segítünk neki, együtt csináljuk. Erikával, a dúlámmal már megkonzultáltam, milyen természetes szülésmegindító bábapraktikák vannak – ricinusolajas koktél, mellmasszírozás stb. –, mert nagyon szerettem volna elkerülni a mesterséges szülésmegindító módszereket, és szerencsére nem is volt rájuk szükség.
Az utolsó hónapban a pocakom cipelése már nagyon nehéz volt, éjszaka 2-3 óránként felébredtem, hogy mozogjak egy kicsit. Augusztus 28-án, vasárnap hajnali négykor egy szokásos felébredés után azonban éreztem, hogy valami történik. Hét óráig jöttem-mentem, zuhanyoztam, pakolgattam. Nekem minden összefolyt, ezért nem tudtam eldönteni hány percesek a fájások. Felhívtam Erikát, majd úgy döntöttem, hogy mivel tapasztalatlanok vagyunk, jobb ha bemegyünk a kórházba. Ha mégis csak vaklárma, legfeljebb hazajövünk. Vasárnap lévén a csúcsforgalom sem akadályozott. Nyolcra beértünk, de a cuccokat még lent hagytuk a kocsiban.
Ahogy beléptem a vizsgálóba, elhánytam magam. Tudtam, hogy a hányás és a hasmenés a szülés megindulásának egyik legbiztosabb jele, így nem lepett meg, hogy az ügyeletes szülésznő már mondta is a férjemnek, hogy hozza csak nyugodtan fel a holmikat, nem megyek már szülés előtt haza. Florka váratott magára, de mikor megindult, már nem teketóriázott. Ekkor már négy ujjnyi volt a méhszáj. Fél 9-kor mentünk be a szülőszobába, Florka délután 1 óra 3 perckor bújt ki. Szerencsére szabad volt az úgynevezett alternatív szülőszoba, ahol egy franciaágy és egy nagy kád is van.
Rekonstruálva az előző napot, valószínűnek tartottam, hogy a magzatvíz már akkor csepegett, de Flóra kobakja elzárta az utat, emiatt kizúdulni nem tudott. Mikor 10 óra körül megérkezett az orvosom, megegyeztünk, hogy a biztonság kedvéért, a fertőzésveszély miatt ad egy antibiotikumos injekciót. Külön megjegyzem, hogy az István kórházban nincs sem beöntés, sem borotválás, és sem nekem, sem a kispapának vagy a dúlának nem kellett kórházi maskarát ölteni, sőt, még az orvos sem vette fel a tekintélyadó köpenyét…
Másfél órát kádban, holttengeri sóval és lazító olajakkal teli meleg vízben vajúdtam. A víz nagyon sokat segített a tágulásban, a fájások elviselésében, szerintem 2-3 órával rövidítette meg a vajúdási szakaszt. A kitolásra már kiszálltam a vízből, mert úgy éreztem nagyon kiszívja az erőmet, túlságosan ellazít a víz.
Vajúdás: Így jó nagyon
Végig velem volt a férjem és a dúlám. Az orvos és Schlenker Éva ügyeletes szülésznő mindent úgy csinált, ahogy – komplikációmentes szülés esetén – szülési tervemben leírtam. Kosztin doktor szülés közben is nézte a tervet, és ugyan szerencsére sok dolga nem volt, de mindent, amit csinált, elmondott és megkérdezett.
Erika tette, ami a dúla feladata, fürdőt csinált, párnát tett a fejem alá, bátorított, masszírozott, borogatott, itatott, beszélt hozzám, vagy csendben maradt, ha az kellett. Együtt a férjemmel, akibe kapaszkodtam, ha az volt jó. Mindez csak távoli képként van bennem, mert teljesen magamba fordultam, vagy inkább magamon kívül voltam, elértem azt az ideális, megváltozott tudatállapotot, ami a legjobb a szüléshez. Arra emlékszem kristálytisztán, hogy a fájások csúcspontján azt mondogattam, hogy istenem-istenem…. Szóltak az általunk hozott relaxáló és babazenék is, de én nem is hallottam, befele figyeltem…
A CTG csak az elején volt rajtam, utána már csak kézi készülékkel hallgatták Flóra szívhangját, és végig olyan testhelyzetet vehettem fel, amilyet akartam. A kádban ülés mellett a legtöbbet álltam, közben a környező tárgyakba és a férjembe kapaszkodva. Próbáltam a labdán ülést is, de az nekem nem jött be. Biztos vagyok benne, hogy minden olyan testhelyzet, ami segíti a gravitációt, szintén órákat rövidít a szülésen. Elképzelhetetlen, hogyan tudják a hátonfekvést a mai napig is a normális, alap vajúdási és szülési pozíciónak tartani.
A kitolásnak négykézláb láttam neki. Súlyemelőket megszégyenítve üvöltöttem közben, de ez is nagyon sokat segített. (Nem véletlen, hogy a hirtelen nagy fizikai erőkifejtést igénylő sportokban mindig ordítanak…) Nem tartottam vissza, és nem gondoltam arra, hogy a szobában levők vajon mit gondolnak rólam. Nyilván semmit nem gondoltak, csak nekem és a férjemnek volt ez első szülés, ők már láttak néhányat… Egy darabig jól ment a nyomás, de mikor már látszott Flóra fejebúbja, megakadtunk.
Az orvos javasolta, hogy változtassak testhelyzetet, ekkor megfordultam és háton fekve nyomtam ki a babát, úgy hogy közben kitámasztották a lábaimat. A szülésznő – egy párhuzamos szülés miatt – nem ért oda a kitolás elejére, így az orvosom látott neki a gátvédelemnek, de aztán megérkezett ő is. Az Erikával összeállított, otthonról hozott gátmasszázsolajat használták.
Szinte meglepetésként ért, mikor egyszer csak sikerült, és kicsusszant a kislányom, én még arra számítottam, hogy tovább fog tartani. Szülés közben szinte alig folyt vér, ez is a gátmetszés nélküli szülés előnye. Nagyon örültem, hogy így sikerült szülnöm. Gátmetszéssel valószínűleg rövidebb ideig tartott volna a kitolás, így talán 40 perc lehetett, de megérte, hogy nem vagdostak szét lent, és már aznap tudtam rendesen ülni. Ennyit arról az orvosi mítoszról, hogy első szülésnél mindenképpen szükséges a gátmetszés. Pedig Flóra 3890 grammal nem volt pici baba.
Természetesen én is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni arról a pillanatról mikor a mellemre tették és először rámnézett. Ahogy kijött, rögtön felsírt, de hamar abbahagyta és csendesen nézegetett, próbált szopni. Mikor már nem pulzált, elvágták a köldökzsinórt, pár perc múlva a lepény is megszületett, nem is éreztem a nagy örömben. Kosztin doktor ellenőrizte a gátat és a hüvelyt, a gát teljesen sértetlen maradt, a hüvelyben kellett két apró repedést pár öltéssel összevarni. Csak egy pár méhszúrásféleséget éreztem. A legvégén kaptam oxitocint, hogy gyorsabban összehúzódjon a méh.
Szerencsére senki nem várt a szülőszobára, ezért utána – ahogy kértem – két órán át otthagytak minket úgy, ahogy voltunk, hogy ismerkedjünk, pihenjünk, örüljünk, csodáljuk Flórát. Gyönyörű volt. Nagyon fontos volt, hogy nem vitték el, nem kezdték rögtön méricskélni, hanem meghagyták nekünk ezt a két órát, az új család első óráinak örömét, hiszen itt mondtunk végső igent a kisbabánk életére…
Számomra szép emlék a szülés. Pedig nekem is fájt, de elfogadtam, hogy ez a szülés része. Úgy gondolom, hogy a szülési fájások fontos részei a folyamatnak, azok teljes kiiktatása, érzéstelenítése valójában nehezíti, hosszabbítja a szülést, és elvesz egy fontos részt az első élményből, amit a babával közösen élünk át. A mai, fájdalom és küzdés elkerülésére sarkalló világ nem bátorítja ezt. A fájdalom nem volt kibírhatatlan, biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy nem kell „viselkednem", hogy ha kell ordíthatok, hogy teljesen magamra és a babára koncentrálhatok, és ez a legfontosabb, amit egy kórház, és a szülést segítő emberek egy szülő nőnek adhatnak. A fájdalmat nem legyőzni akartam, hanem hagytam, „átúsztam", és talán ennek köszönhető, hogy nem görcsöltem.
Utólag visszanézve azt gondolom, hogy fejben dőlnek el ezek a dolgok. Az írásos szülési terv fontos volt, mert az írás segített végiggondolni, mi nekem az ideális szülés, de nem azt terveztem el, hogy görcsösen ragaszkodom hozzá. Talán ezért is sikerült, hogy minden teljesen természetesen ment, nem kértem semmilyen érzéstelenítőt vagy más gyógyszert, mesterséges gyorsító beavatkozást. Meg is látszott Flórán, nem volt sem kék, sem zöld, hiszen semmiféle felesleges drog nem ment át bele a szülés alatt. Születése pillanatában 9-es, majd később 10-es Apgar értéket kapott.
A kórházban szerencsénkre sikerült egyágyas szobát kapnunk, a tejem már másnap megjött, Florka nem sárgult be, és 3750 grammal augusztus 31-én már otthon voltunk. Mit mondhatnék még? Én mindenkinek ilyen szülést kívánok.
Varjas Gabriella
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
