Az elmúlt héten járta be a netet és a közösségi médiát Shahak Shapira izraeli származású, de Berlinben élő művész erősen vitriolos projektje, a Yolocaust.de weboldal. A Yolocaust név eleve egy morbid szóvicc: a Holokauszt és a YOLO (You Only Live Once, azaz "egyszer élsz") hashtag ötvözete. Ugyanígy morbid a projekt maga: a művész a berlini Holokauszt-emlékmű látogatóinak szerinte kifogásolható viselkedését állította pellengérre oly módon, hogy összegyűjtött 12 itt készült, közösségi oldalakról nyilvánosan hozzáférhető csücsörítős-pózolós-hülyéskedős szelfit - majd adott nekik egy erős sokkfaktort. A fotók kulisszájául szolgáló Meggyilkolt európai zsidóság emlékművének hatalmas betontömbjei helyére ugyanis Photoshoppal odatette azokat, akiket ezek a betontömbök jelképeznek: a meggyilkoltak millióit.
Berlinnek rengeteg olyan helye van, ahol bárki sokkal menőbb koktélozgatós-csücsörítős hájlájf-turistaszelfiket lőhet magáról. A 2005-ben elkészült emlékmű azonban gyorsan olyannyira hangsúlyos városképi elemmé vált, hogy az ötödik legnépszerűbb turistalátványosságnak számít az odalátogatók számára. Ez pedig magával vonzza azt is, hogy megörökítik: ki-ki képességei szerint.
Ha valakinek (és a fotóit lájkolóknak) nem esett volna le elsőre, hogy ott a történelem egyik legnagyobb népirtása emlékére pózolt vidáman, az egyfajta jókora virtuális tockos keretében ráébredhetett, amikor viszontlátta magát a Yolocaust.de fotóválogatásában a felstószolt, csontvázzá soványodott holttestek közt pucsítani. Ha pedig ettől észbe kapott, akár le is kerülhetett az oldalról: csak írnia kellett egy mailt az undouche.me@yolocaust.de mailcímre. Ez erősen szabad fordításban kábé annyi, hogy "légyszi.hadd.ne.legyek.seggfej".
Az oldal mindössze egyetlen hétig volt aktív: ez idő alatt több mint két és fél millió látogatója volt, és híre eljutott mind a 12 fotó tulajdonosához, akik jelentkeztek is, hogy lekerülhessenek az oldalról (a cikkünkben szereplő fotókat még korábban mentettük le az oldalról, de épp ezért takartuk ki utólag a rajtuk szereplők arcát). Ma már csak Shapira rövid összefoglalója olvasható a helyükön, valamint egy rövid válogatás a beérkezett reakciókból.
Ó, hát akkor ez kész sikertörténet, nem? Nem egyértelműen.
Megérdemelték! Vagy nem?
Az akciót már a kezdetektől fogva nem csak örömujjongás kísérte, a lelkesen üdvözlő reakciók mellett az erős kritikai hangok is megjelentek. Olyanok is, amelyek szerint ez a projekt kifejezetten öngól volt, mintsem sikeres népművelés és társadalmi érzékenyítés.
A leggyakoribb vélemény persze az volt, hogy ha valakit nem tanítottak meg a jó édes szülei viselkedni, azt igenis helyre kell tenni, mert így majd legalább megtanulja, hogy mi az a tiszteletadás meg méltóság, és különben is, ezek a mai fiatalok...! Más vélemények szerint viszont oké, tényleg nem volt szép, amit a fotókon szereplők csináltak, de azért az se szép, hogy a képeiket az oldalra begyűjtve Shapira most az egész világ előtt pellengérre állította őket. Talán az is elég lett volna, vélik, ha - az amúgy nyilvánosan, bárki által hozzáférhető - fotóik alatt, kommentben hívják fel erre a figyelmüket. Nem tudjuk, hogy Shapira próbálkozott-e ilyesmivel, mielőtt az - ismét kiemeljük, bárki számára hozzáférhető és nyilvános - fotókat kommentekkel-lájkokkal-mindennel együtt átemelte a weboldalára, de az biztos, hogy ily módon lényegesen hangsúlyosabban sikerült felhívnia a figyelmet rájuk, mintha az eredeti helyükön alákommentelgetve próbálkozott volna helyretenni őket.
Mások szerint azért volt kifejezetten káros az egész akció, mert szó sem volt itt az elhunytaknak járó tiszteletről, a projekt célja csakis a (Shapira szerint) renitensek megszégyenítése és pellengérre állítása volt. Ebben az olvasatban az oldal üzenete szimpla felsőbbrendű ítélkezés: "majd én megszabom, mi a helyes és a jó, számon kérem rajtad a viselkedésed, és ha nem találom megfelelőnek, megszégyenítelek". És a megszégyenítés nem ért véget ott, hogy az addig legfeljebb a barátok és családtagok által lájkolgatott kis Insta-profilod közprédává válik, de folytatódik azzal, hogy ha elszégyellted magad és szeretnél lekerülni az oldalról, azt csak még egy külön megalázkodással tehetted, a seggfejtelenítős mailcím használata révén.
Ugyanakkor az se biztos, hogy ezzel az akcióval maguk az érintettek, az áldozatok leszármazottjai is teljes mértékben tudtak azonosulni. Mert lássuk be, nem lehet jó érzés viszontlátni valamelyik fotón egy halott családtagot, amint épp egy csücsörítős szelfihez szolgál háttérként - akkor sem, ha épp a csücsörítő észhez térítése a cél vele. Sokan vélték úgy, hogy Shapira minden jó szándéka ellenére jelentős öngólt lőtt ezzel a projekttel, mert az emlékek tisztelete jegyében pont azoknak az emlékét, a halálukban is megőrzendő méltóságukat nem tartotta tiszteletben, akiket védeni szeretett volna.
De akkor tanulhattunk bármit is ebből az egészből?
Shapira mindössze 12 publikus, mindenki számára hozzáférhető fotót emelt át Facebookról, Instagramról, Tinderről és Grinderről a saját oldalára, és nem egészen egy hét alatt mind a 12 emberhez elért a visszajelzés. Mind a tizenketten jelentkeztek nála, megkérték, hogy vegye le a fényképüket, és bocsánatot kértek az érzéketlenségükért. Tizenkét ember tehát megtanulta a leckét, még ha nem is tudjuk, mennyire őszinte bocsánatkérés, és mennyire csak a megszégyenítés megúszása motiválta a jelentkezésüket (ami ráadásul, mint tudjuk, nem túl hatásos nevelési vagy érzékenyítési módszer). De mit tanultak belőle a többiek?
Például tudtunk meg valamit arról, mit lehet csinálni, hogyan lehet viselkedni egy bármilyen tragikus eseményt megörökítő emlékművön/-vel, ha egyszer épp arra találták ki, hogy ne valami idegen tereptárgyként ékelődjön a város szövetébe, hanem része legyen annak, a városlakók használhassák, interaktív kapcsolatba léphessenek vele? Kiderült vajon, miért oké, ha leülnek rá, és miért nem, ha ugrándoznak rajta? Hogy miért fér bele, ha valaki lehunyt szemmel meditálva üldögél rajta, és miért nem, ha sportmelltartóban-jóganaciban feszítve mutatja be, milyen szép tónusú lett az izomzata a rendszeres edzésektől?
Azért, mert azt sugallja, hogy a pózolóknak vagy fogalmuk sincs, hol vannak, vagy szimplán nem érdekli őket. Pedig az emlékművek nem csak a fizikai megtestesülésükben vannak jelen: ugyanekkora részük a kontextus, amelyben értelmezendőek. 2700 betontömb Berlin közepén? Igen, ez eléggé hatásos látványelem.
De mit jelent?
A londoni Holokauszt Oktatási Alap pontosan azon dolgozik, hogy az ilyen kérdéseket megválaszolja. Vezetőjük, Karen Pollock szerint például fontos beszélgetni a fiatalokkal minderről, a helyes vagy helytelen viselkedésről, a tiszteletnyilvánítás gesztusairól, de nem kioktató formában, inkább párbeszédet kezdeményezve. "A mai generáció nagyon sok mindent a telefonja kameráján keresztül tapasztal meg, amiért nem megszégyeníteni, pellengérre állítani vagy megalázni kell őket. Mi inkább párbeszédet próbálunk kezdeményezni velük arról, mit akarnak sugallni egy ilyen fotóval egy ilyen környezetben". Mint diplomatikusan fogalmaz, a Yolocaust projekt átdolgozott fotói "hatásosak", és mindenképp üdvözlésre méltónak találta, hogy a nagy médiavisszhang hatására párbeszéd indult a témáról. "Amikor az ott készült fotóikat láttam, nem szisszentem fel, hogy hú, micsoda szörnyű alakok. Szerintem csak fiatalok, akiknek más élményeik vannak, mint a korábbi generációknak" - mondta el a BBC-nek.
Ezzel pedig Peter Eisenman, az emlékmű tervezője is egyetért, aki az elsők közt értesült a Yolocaust projektről. És egyáltalán nem tetszett neki: "Hogy őszinte legyek, szerintem rettenetes. Az emberek mindig is ugráltak azokon a betontömbökön. Napoztak rajtuk, együtt ebédeltek rajtuk, és szerintem ez teljesen rendben is van így. Ez olyasmi, mint egy templom, egy közösségi tér, találkozóhely, ahol gyerekek rohangálnak mindenfelé és mindenféle kis bigyókat árulnak. Egy emlékmű egy teljesen mindennapos dolog, nem valami szent hely" - idézi őt a BBC.
Kycsymmel Ausvicba'
2014-ben hasonló felhördülést okozott egy Breanna Mitchell nevű amerikai tinilány egyik Twitteres fotója. "Szelfi az Auscwhitzi Koncentrációs Táborban" - írta a képe alá egy pirulós-mosolygós szmájlival kiegészítve. A net azonnal ízekre szedte, még halálos fenyegetéseket kapott. És ugyancsak óriási vitákat váltott ki mind a médiában, mind a közösségi oldalakon arról, mi volna a helyénvaló viselkedés az emlékezés számára megőrzött helyszíneken.
Eisenman szerint van azonban egy fontos különbség az ő emlékműve és az egykori auschwitzi koncentrációs tábor helyén létesített Auschwitzi Emlékhely közt: az, hogy az ő emlékműve helyszínén nem történtek gyilkosságok. "Az én emlékművem alatt nem nyugszanak halottak. Az én célom az volt, hogy lehetővé tegyem, hogy a lehető legtöbb ember a legkülönfélébb generációkból a saját maga módján viszonyuljon vagy ne viszonyuljon ehhez a helyhez. És ha ők teszem azt, csak hülyéskedni szeretnének itt, az is rendben van. De odarángatni azokat a holttesteket, rámontírozni őket a fotókra, ez kicsit túl sok lett, ha engem kérdez. Ez nem egy temető, itt nincsenek holtak a föld alatt."
Emlékezni kell
Maga Shapira azzal védi a projektjét, hogy a világban ma uralkodó folyamatokat elnézve nagyon is fontos, hogy a fiatalokban tudatosítsuk: a történelem során már éltünk át hasonló korszakot, és nem szabad elfelejtkezni róla, az hová vezetett.
Shapira a különféle kisebbségek, társadalmi csoportok emberi szabadságjogainak korlátozására, elnyomására irányuló eszmék világszerte - Németországban is - tapasztalható térnyeréséről beszélve úgy fogalmaz: "Sok fiataltól hallom azt, hogy ők nem érzik bűnösnek magukat [a Holokauszt népirtása miatt - a szerk.] és nem is akarják annak érezni. Nem is kell: az nem az ő hibájuk és nem az ő felelősségük volt. De az, ami ma Németországban történik, nagyon is az ő felelősségük. Tartok tőle, hogy a fiatal generáció nem fogja fel ezeknek az emlékhelyeknek a fontosságát. Ezek nem nekem - vagy a zsidóknak -, vagy az áldozatoknak szólnak, ezeknek a ma embere számára van jelentősége, egyfajta morális iránytűként. Hogy tisztában legyenek vele: nem szabad megválasztani a Hitler-frizurás fickókat, mert a végén ugyanoda jutunk majd, ahová 80 évvel ezelőtt".
És ezzel viszont nem is tudnánk jobban egyetérteni. Azt, hogy egy művészeti alkotást mindenki a "megfelelő" módon fogadjon be, nem lehet előírni (kezdve a "megfelelő befogadás" definiálásával, ugye). Magas színvonalú oktatással azonban sokat lehetne tenni érte. Állami propaganda iskolákban sulykolása helyett az általános műveltség szélesítésével, a történelmi tények elfogulatlan ismertetésével, ezek társadalmi-szociológiai háttérének felvázolásával, neadj'isten kultúrtörténeti és pszichológiai alapismeretek oktatásával kiegészítve azonban lényegesen érzékenyebb, szélesebb látókörű generációk nőhetnének fel. Akik nemcsak azt tudják, hogyan kell helyesen viselkedni egy emlékhelyen, de azt is, hogy aki nem ismeri a történelmet, az arra ítéltetett, hogy újra átélje. És ha ők nem akarják újra átélni, tudjanak és merjenek is tenni ellene.
