Ami ellen Sonita harcol, az maga Donald Trump

"Amikor nőket látok szenvedni, férfiak sziluettjeit látom a háttérben" – mondta beszédében Schilling Árpád Jászai Mari-díjas rendező a 13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm fesztivál teltházas megnyitóján tegnap a Toldiban. A rendező nemcsak keményen bírálta a férfiakat, a magyar kormányt, a világ vezető politikusainak döntéseit, de arról is beszélt, hogy milyen rossz irányba tart az a világ, ahol a tolerancia és a lelkiismeret nem nagy értékek, és ahol olyan nyíltan hímsovén, rasszista figurákból lehetnek állami vezetők, mint például Donald Trump.

Aki, ahogy a reggeli hírekből aztán kiderült, megnyerte az elnökválasztást, ez pedig ijesztő távlatokat vetít előre nemcsak Amerika, de az egész világ számára. És különösen ijesztőeket a fesztivál nyitófilmjének tükrében, amelynek címszereplője, a 18 éves afgán Sonita (róla már itt is írtunk korábban), aki mindaz elől menekült Amerikáig, és mindaz ellen harcol azóta is, amit maga Donald Trump is képvisel.

"Minden elismerésem azoké az alkotóké, akik nem hezitálnak politikai célokra használni a művészetet" – mondta Schilling és hozzátette, hogy "egy olyan országban, ahol százezrek élnek a létminimum alatt, ezrek az utcán, ahol az egészségügy romokban hever, a kormányzati média pedig bekebelezi a sajtószabadságot, ott nem lehet kérdés, hogy szabad-e egy rendezőnek politizálni vagy sem". Ahogy arról is beszélt, hogy az  elnyomók ellen és az elnyomottak mellett harcolni minden felvilágosult ember erkölcsi kötelessége, "amennyiben ez evidencia még egyáltalán" - fogalmazott némileg keserűen.

Schilling beszédében kitért arra is, hogy a posztmodern poltika eszközei veszélybe sodorják az olyan alapvető emberi értékeket, mint a tolerancia, együttérzés,  lelkiismeret – mindazt, amikre óriási szüksége lenne az olyanoknak, mint a fesztivál nyitófilmjének főszereplője, a 18 éves Sonita is, akit végül a róla szóló film rendezője, Rokhsareh Ghaem Maghami (félretéve a dokumentumfilmes kötelező távolságtartását követelő szakmai irányelveket) mentett meg a teljes jogfosztottságtól.

A film főszereplője – világszerte sok százezer sorstársával egyetemben – olyan helyen él, ahol a tradíciók, a vallás, és a férfiak határozzák meg a nők létezését. A tizenéves lány egy olyan országban emeli fel a hangját, ahol a lányoknak csak hallgatás jut. Szó szerint, hiszen Iránban, ahová családjával az afganisztáni háború elől menekült, még az is erkölcstelen és tilos a nők számára, ha énekelni vagy zenélni szeretnének. Sonita pedig egyenesen rappelni szeretne, de ez nem akadályozza meg abban a családját, hogy a többi tizenéves afgán lányhoz hasonlóan őt is kiházasítsák potom 9000 dollárért. Milyen pontosabb szót is keresünk ide? Ja, igen, azt, hogy "eladják".

,,Amikor nőket látok szenvedni, férfiak sziluettjeit látom a háttérben. Amikor gyerekeket látok szenvedni, akkor is férfiakat látok a távolban, és általában mindig és mindenhol férfiakat látok, ha a téma az emberi szenvedés. Férfiakat, akik imádkoznak, politizálnak, üzletelnek és háborúznak. Férfiak alkotnak szigorú törvényeket és építenek égig érő falakat. Férfiak okoskodnak és erőszakoskodnak. Férfiak! Mint én. Szégyellem magam. Tudom, hogy mivel férfi vagyok, ezzel a szégyennel kell együtt élnem egész életemben."

A fenti sorokkal reflektált Schilling az alaptörténetre és arra, hogy a világon a legtöbb női szenvedésnek okozói nagy általaláosságban férfiak.

Sajnos Schilling beszédének szinte minden egyes pontja (érthető okokból a magyar helyzetre vonatkozóakat kivéve) igazolásra leltek a Sonita című filmben. Mindezek ellenére a film végén mégis egyfajta megkönnyebbüléssel és azzal a tudattal állt fel az ember, hogy a lány ma már jó helyen van Amerikában.

De mindez csak tegnap este volt igaz. Ma reggelre Donald Trump győzelme kicsit más megvilágításba helyezte Sonita történetének végét, hiszen mától egy olyan elnök áll az USA élén, aki nyíltan vállalja rasszizmusát, szexista beszédeivel, viselkedésével sokkol, a nőkre pedig úgy tekint, mint akiket a pinájuknál lehet, sőt kell megragadni, és aki kijelentette 2015-ben, hogy „teljesen és mindenestül le kell állítani a muszlimok belépését az Egyesült Államokba”. Ezt pedig azzal indokolta, hogy a muzulmánok széles rétegei gyűlöletet éreznek az amerikaiak iránt. De a választási kampányában is fontos pontként szerepelt idegenellenessége, emlékezzünk csak a kétperces kampányvideójára, amelyben a menekültkrízis idején Magyarországon forgatott felvételekkel riogatta az amerikaiakat (és akkor arra már ne is térjünk ki, hogy nem ez volt az egyetlen, rá is bizonyított hazugsága a kampány során).

Nos, Sonita mindezek elől menekült el, és mindezek ellen harcol fiatal aktivistaként.

Megvan rá minden oka, ugyanis testközelből ismeri, milyen az amikor valaki annyira nincsen emberszámba véve, amikor annyira nincs értéke létezésének, hogy saját papírjai sincsenek.

Ahogy sok lány, a film elején ő is dokumentumok nélkül él Teheránban sógornőjével és annak kislányával, akikkel Afganisztánból menekültek ide. Átlagos tini, akinek egyelőre egyetlen vágya van: hogy olyan énekesnővé váljon, mint Rihanna. Mindennapjait a film rendezője, Rokshasareh Ghaem Maghami követi kamerájával, aki rutinos a dokumentumfilmek világában: eddig hat dokumentumfilmje húsznál is több nemzetközi díjat nyert. Ez ott válik érdekessé, amikor a rendezőnő saját filmjének szereplőjévé válik, és félretéve a szakmai elveket, beavatkozik főszereplőjének életébe.

A rendezőnő döntése nagy szakmai vitákat generált, amibe mi most bele se folynánk, és inkább onnan közelítenénk meg ezt a nagyon ritka fordulatot, hogy igen, egy ilyen radikális, külső beavatkozás nélkül Sonitának esélye sem lett volna. Mert bármennyire is megvolt az akarata, az elhatározása, hogy kitörjön egy olyan rendszerben, ahol a női élete semmit sem számít, esélye sem lett volna a komoly változásra.

A történet vége az lett volna, hogy úgy jár mint a sorstársai: családja félig gyerekként kiházasítja. Ő pedig vagy megbékél a házasság gondolatával, vagy elmenekül, kockáztatva ezzel, hogy a családtagok rátalálnak és vagy becsületgyilkosság áldozatává válik, vagy öngyilkos lesz. És ha azt gondoljuk, hogy az a szociális szervezet meg tudja védeni a házasságtól, akik 11 éves kora óta segítik Sonitát és azon vannak, hogy minél több iskolája legyen, akkor tévedünk. Sem anyagi helyzetük, sem elveik nem engedik, hogy engedjenek a család zsarolásának, akiknek feltételei világosak mint a nap: vagy kapnak kétezer dollárt a lányért, és ezzel Sonita nyerhet fél évet, vagy hazaviszik Afganisztánba, ahol eladják 9000 USA dollárért. Bár Sonita patronálója nagyon ragaszkodik a lányhoz, a kezei meg vannak kötve és el kell mondania a lánynak, hogy az anyjára nem tudtak hatni, így másnap el kell vele utazni Afganisztánba, hogy feleség legyen belőle.

A rendező végül nem bírja végignézni, hogy Sonitát visszaküldjék egy háború sújtotta helyre, ahol kiszolgáltatják egy vadidegen férfinek: úgy dönt, inkább ő fizet a családnak. Sonita ezzel időt nyer, és a rendező segítségével hamarosan felkerül a YouTube-ra a Brides for Sale” című videója, amiben arról énekel, hogy a saját anyja miként akarta eladni őt feleségnek, csak azért, hogy a bátyja az érte kapott pénzből tudjon magának feleséget vásárolni.

"Mi vagyunk mi? Birkák, árcédulával?!"

Teszi fel a kérdést a filmben, amikor barátnőivel arról beszélgetnek, kit mennyiért ad el saját családja. De a klipben is birkákhoz hasonlítja az afgán nőket, akik szó nélkül tűrik, hogy azt tegyenek velük a férfiak amit csak akarnak. És üzen az anyjának is, akinek fontosabbak a szokások, mint a lánya boldogsága.

A filmben valóban minden jobb érzésű ember értetlenül nézi azt az anyát, aki érzelemmentesen magyarázza el, ez van, ez egy afgán szokás, nem lehet ellene mit tenni, így Sonitának is engedelmeskednie kell. És nem számít, hogy a nő ettől boldog vagy boldogtalan lesz, mert a lényeg a tradíció.

Az anya hozzáállása, és a hosszú évszázadok óta átörökített mondatok, amiket a kamerába mond, nem a szívtelenségét mutatja, hanem sokkal inkább annak a bizonyítéka, hogy az oktatás hiánya, a tanulatlanság kéz a kézben járnak az olyan tradíciók megtörhetetlen fennmaradásával, amelyek semmibe vesznek alapvető emberi jogokat. Mint például az egyén szabadságához, méltóságához, önálló döntéshez, a maga által választott boldogságához való jog.

2014 októberét írjuk, Sonita videóját pár nap alatt több ezren megnézik, a klip megnyer egy amerikai zenei vetélkedőt, de ennek ellenére iráni patronálója is kénytelen kihátrálni mögüle, hivatalosan nem tudnak neki többet segíteni, ugyanis az iráni törvények szerint egy nő nem énekelhet. Sonita tehát törvényt sértett, és ezzel megfosztotta magát, hogy menedékkérőként hivatalos támogatást kapjon az államtól: újból csapdába kerül, és csak azért, mert nőnek született.

Ismét a rendező segít, akivel felveszi a kapcsolatot egy amerikai iskolával, ahonnan Sonitának három éves ösztöndíjat ajánlanak fel Amerikába. A kiutazás természetesen nem egyszerű, hiszen Sonita papírok híján olyan mintha nem is létezne, ezért vissza kell utaznia Afganisztánba, hogy megszerezze az anyakönyvi kivonatát és útlevelét. Ez eleve kockázatos, az ő esetében pedig sokszorosan is az: hisz ha ebben megakadályozza a családja, vagy a hivatalok valamiért nem szolgáltatják ki neki a dokumentumokat, az azt jelenti, hogy nem térhet vissza már Iránba sem (ahol illegálisan tartózkodott), vagyis nemhogy Amerikába nem jut el, de nem tud elmenekülni a kényszerházasság elől sem.

Nagyobb szpojlereket nem elárulva: Sonita ma már Amerikában él. Abban az országban, ahová hosszú évekig azért vágyott, mert úgy vélte, az az a hely, ahol nőként, akár muszlim nőként is biztonságban élhet, saját maga hozhat döntést az életével kapcsolatban, és – ahogy egy CNN interjúban fogalmazott – valóra válthatja azt a fényes jövőt, amit elképzelt magának. 
Reméljük jövőképét nem sötétíti el Amerika 45. elnökének, Donald Trumpnak vészjósló árnyéka, aki már 1992-ben is olyan veretes véleményt fogalmazott meg a nőkről a New York Magazine-ban, mint hogy "úgy kell velük bánni, mint egy darab szarral.”