A 20.000 nap a Földön egyszerre dokumentumfilm és fikció, egyszerre mutatja meg hogyan készült a Push The Sky Away című lemez, miközben Cave gyakorlatilag számot vet az életével egészen a gyerekkorától.
A zenekaros dokumentumfilmek és a lemezfelvételes interjúk tipikusan az a műfaj, ami a legtöbbször bónusz DVD-n szoktak kijönni, vagy valami limitált verzióban kapható a lemezzel együtt. Szerencsére az utóbbi időben azért egyre több szórakoztató zenei dokumentumfilm kerül bemutatásra, amik önállóan is megállják a helyüket, elég csak a Foo Fighters sorozatára gondolni (Sonic Highways) vagy a Sound Cityre (ami a híres californiai stúdióról szól) esetleg a Marley-re (Bob Marley életéről és munkájáról) és persze a Lemmy-dokumentumfilmről se feledkezzünk meg, ami a Motörhead énekesének életéről készült. Az ilyen filmek legfőbb kérdése, hogy attól, hogy valaki jó frontember vagy jó zenét ír, érdekes-e az élete? Illetve meg lehet-e nézni egy ilyen filmet olyan emberrel, akinek fogalma sincs, hogy ki az a Nick Cave?
Nick Cave alternatív rockzenész, költő író, aki néha színész is, meg egyébként is ki más tudná a legeslegjobban alakítani Nick Cave-et, mint maga Nick Cave? Az elképzelt, húszezredik napja a Földön pedig nem valami akciójelenetekben dúskáló, világot megmentő nap, hanem egy egyszerű nap, amiben keveredik a valóság és a fikció, a jelen és a múlt, a zene meg a magánélet.
Személyes vallomás 1.
Mindig is úgy gondoltam, hogy Nick Cave jófej és hiába, hogy sosem voltam rajongó – bár nem is nagyon tiltakoztam a Nick Cave-dalok ellen –, azért mindig odafigyeltem rá és elismertem a munkásságát. Talán amiatt, mert ugyanakkor van a születésnapunk, és az összes szeptember 22-én született híresség közül már egészen fiatalon úgy gondoltam, hogy ő és Joan Jett lenne az, akivel valaha is jól ellennék. Aztán egyszer úgy volt, hogy majdnem sikerül mindezt egy interjú erejéig gyakorlatban is kipróbálni, de 2011-ben az Exit fesztiválon, mikor a Grinderman lépett fel, nekem Warren Ellis jutott. Nem mintha bántam volna, sőt Ellis kimondottan jófej, csak hát most nem róla van szó.
Nick Cave húszezredik napjának reggelén nyitunk, bár sokak szerint már az is csak fikció lehet, hogy reggel 7-kor ébren legyen egy rockzenész (Újvidéken az interjú reggel 9-kor kezdődött és egyáltalán nem tűnt úgy mintha a zenekar éppen az ágyból mászott volna ki). A film szerkezete már eleve szimbolikus: ahogy haladunk előre a napban, egyidejűleg úgy haladunk időben visszafelé a visszaemlékezésekben is.
Cave reggel Brightonban Darian Leader pszichológusnál kezd, aki pont az a fajta, ami miatt a legtöbb ember nem jár pszichológushoz. Kérdéseket tesz fel Cave gyerekkoráról, miközben néha tudományosan bólogat olyan fejjel, ami azt suggalja, hogy pontosan tudja mi lenne a megoldás az életére, de inkább kérdezget tovább hülyeségeket, és ami miatt legszivesebben megrángatná az ember. Egyébként tényleg ez a film leggyengébb pontja, még úgy is, hogy kifejezetten érdekes hallani, ahogy Cave az első szerelméről vagy az apjáról és a gyerekkoráról mesél, és a történetek is jók (ugyanakkor Leader sokatmondó félmosolyaitól falramászik az ember). A nap további részében stúdiójeleneteket is láthatunk dalrészletekkel, így kiderül hogyan zajlottak a Push The Sky Away című lemez felvételei. Majd beugrik Warren Ellishez egy kis nosztalgiázásra és egy jó kis ebédre.
Személyes vallomás 2.
Nick Cave lakóhelye Brighton, ahogy az egyik legkedvesebb barátnőmé is. Az angliai tengerpart is régóta vonz, így mikor a barátnőm elvitt a Seven Sisters nevű helyre és megláttam a szikla szélén három lakóházat, azonnal elfogott az irigység, hogy ott lakni a világ egyik legjobb és legmenőbb dolga lehet. A filmből derült ki számomra, hogy az egyik szerencsés, akit annyira irigyeltem, hogy talán még csuklott is: Warren Ellis.
Ebéd után Cave húszezredik napja a levéltárban folytatódik régi képekkel, még a Birthday Party idejéből, és persze sztorizgatással. Majd nyilván zenélés, hisz mégiscsak egy albumot rögzítő zenészről nézünk filmet, este pedig koncert a Sydney Operaházban. Ahogy halad a nap, feltűnnek egyéb meghatározó társak is az életéből, úgy mint Ray Winstone vagy Blixa Bargeld az Einstürzende Neubautenból, akivel Cave együtt zenélt. És naná, persze, hogy Kylie Minogue sem maradhat ki.
Cave sosem volt arról híres, hogy magánéletét nagy nyilvánosság előtt éli, inkább egy olyan embernek tűnt, aki a színpadon karizmatikus, higanylábú őrültté válik, de amint lejön onnan, egy visszahúzódó művészlélek lesz belőle. A filmben viszont meglepően nyíltan enged betekintést a magánéletébe és kiderül, hogy nem visszahúzódó csodabogár ő a színpadon kívül, hanem egy hihetetlenül kreatív ember, aki a saját kis világában él, amibe éppúgy belefér a művészi különcködés, mint a TV előtti pizzaevés. Ráadásul róla pont el is tudom képzelni, hogy koncert után hazamegy a tökéletes kis öltönyében és nézi még egy kicsit a tévét a gyerekekkel, aztán ágybaparancsolja őket, hogy tudjon még egy kicsit pötyögni az írógépén vagy bármin, amivel dolgozik.
A film Nick Cave-rajongóinak és azoknak is egyaránt kötelező, akik csak néhány dalát ismerik. Azoknak is jó szórakozás, akik nem feltétlen rajongók, de szeretnek szórakoztató anekdotákat hallgatni szórakoztató emberektől. Azoknak is élvezhető, akik életükben nem hallottak még Nick Cave-ről, de nem zárkóznak el tőle, hogy a film után végigmenjenek a diszkográfian, vagy minimum a legutóbbi lemezen. A film a Sundance fesztiválon a legjobb dokumentumfilm és vágás díját nyerte el.
