A cirkuszi előadás hallatán a legtöbbeknek a mai napig az a kép él a fejében, hogy bemegy egy csiricsáré sátorba, ahol aztán jön a bohóc, aki hasra esik, majd egy nő kézen áll a körbe-körbe rohangáló lovon, a késdobáló megpróbál pontosan célozni, valaki más tányérokat pörget a fején, mindezt még légtornászok, zsonglőrök és tűznyelők színesítik, végül pedig az állatidomár berakja a fejét az oroszlán szájába. És van a kortárs cirkusz, ami ennek a szöges ellentéte, mégis lehet szürreális, mégis tud szórakoztatni, és úgy lesz lélegzetelállító, hogy közben nem esik hasra senki, és az állatoknak sem kell hülyét csinálni magukból.
Ezt hívják új cirkusznak, és személyesen is meggyőződhet róla, mennyivel másabb, mégis milyen varázslatos tud ez lenni, mert április 22-én és 23-án Budapestre látogat az egyik leghíresebb ilyen társulat, a Cirque Éloize.
A modern vagy kortárs cirkuszi előadás egy összetett műfaj, amire talán a cirkusz nem is mindig a legmegfelelőbb szó, hiszen ez egyszerre színház, modern táncelőadás, aminek mondanivalója és története van, miközben a klasszikus értelemben vett artista mutatványok sem hiányozhatnak. A legtöbb embernek elsőre a Cirque du Soleil jut eszébe minderről, de szerencsére már itthon is egyre sűrűbben találkozhat a közönség újcirkuszi előadásokkal. Lehet, hogy már ön is látott ilyet, amikor tavaly a Sziget fesztiválon botlott bele meglepetésszerű cirkuszi előadásokba, de a műfaj felfutását mi sem jelzi jobban, hogy a Trafóban már külön Új Cirkusz bérletet is tud vásárolni, és a Művészetek Palotája is elkezdte felfedezni magának a műfajt. Itt már járt is egyébként a Cirque Éloize csoport 2013 januárjában, akiket most áprilisban majd egy pörgősebb, látványosabb és sokkal nagyobb show keretein belül láthatjuk őket Budapesten. Az ID című új előadásukat viszont már a Papp László Sportarénában fogják színpadra vinni.
Új Cirkusz Magyarországon
Itthon egyre népszerűbb a műfaj, bár még koránt sincs annyira nagy hagyománya, mint külföldön. Bizakodásra ad viszont okot, hogy egyre több olyan, a kortárs kultúrát egyébként is támogató hely ad teret új cirkuszos előadásoknak, mint például a Művészetek Palotája, sőt erre az évadra a Trafó is kiadott egy Új Cirkusz bérletet , ami három előadásra biztosít helyet az érdeklődőknek. A műfaj legnagyobb nehézségét nem is az jelenti, hogy ne lenne rá kereslet, hanem hogy nem nagyon vannak hazai társulatok, illetve az ilyen jellegű képzés sem megoldott. Annak idején az Alternatív Cirkusziskola volt az egyik legelső ilyen, kimondottan újcirkuszos képzésre hangsúlyt fektető próbálkozás, de talán túlságosan első fecskék voltak a piacon, mindössze pár évet élt meg a próbálkozás. Azóta a hazai újcirkuszos artisták leginkább önszorgalomból, vagy külföldi workshopokon próbálják elsajátítani ezt az összetett műfajt, de azért van remény. Ilyen például a Recirquel formáció, amelyet Vági Bence alapított a Barossi Imre Artistaképző növendékeiből, és bár - Vági elmondása szerint - felettük is folyamatosan ott lebeg a feloszlás veszélye a megfelelő anyagiak hiánya miatt, de azért gőzerővel készülnek új előadásokra is.
Az új, vagy kortárs cirkusz lényege egyébként abban rejlik, hogy nem szimplán követik egymást a különféle (többnyire artista) számok, hanem az egésznek van egy vezérszála, amiből egy történet bontakozik ki a szemünk előtt. Nyilván nem a szövevényes sztori a lényeg, és nem is biztos, hogy valami hatalmas morális megfejtés lesz a vége, de a Cirque Éloize ID darabjának a végén például az eleinte még ellenséges két gang már együtt táncol a nagy közös finálé alatt. A sztori mellett fontos szerepe van a karaktereknek, az egyéni megjelenésnek, és persze a látványnak is. Az ID előadás címében az Individuality, azaz egyéniség rövidítése jelenik meg, és a műsor végére valóban úgy érzi az ember, hogy egy kicsit többet tud a művészekről. Ami nem is csoda, hiszen maga a show fiatalos, lendületes, mozgalmas, csakúgy mint az egyes szereplők.
Maga az alaptörténet egy nagyvárosban játszódik, azon belül is a város egyik eldugott, de központi terén, ahol szerelmek és barátságok alakulnak ki, ellenséges csapatok versengenek egymással, persze cirkuszi akrobatikus elemek bemutatása közepette. Persze, nem a sztorin van a hangsúly, legalábbis nem viszi annyival előbbre a történetet egy karikán 3-4 méter magasban mutatványozó lány, vagy egy közös nagy ugrálókötelezés, ellenben nagyon látványos. Ez igazából cirkusz, színházi elemekkel, és mindebbe belefér a hip-hop zene vagy táncok, sőt olyan műfajok, amik elsőre talán idegenként hatnak egy cirkuszi előadásban, itt mégis megállták a helyüket.
Egy olyan világban, amit - az egyébként baromi egyszerű, de vetítéssel mégis elképesztően látványos háttérben - a színpadon szereplő 15 művész teremt, igazából meg sem lepődik már senki, hogy egyszer csak biciklis ugrál a falon, vagy hogy míg a selyemszalagon fejjel lefelé lógó artista a levegőben mutatványozik, addig a földön görkorcsolyás akrobaták műsorszámát látjuk. Mindez úgy, hogy persze nem hiányozhat a zsonglőr, sem a fizika törvényeire teljesen fittyet hányó artistaszámok legyen szó akár csak arról, hogy hogyan lehetséges térdhajlattal megtartani egy egész testet a kínai rúdon (miután egész egyszerűen csak felszalad rá az ember - nem, ezt se próbálja ki otthon!), vagy a testét teljesen lehetetlen helyzetekbe hajtogató guminőről, aki olyan gyorsan szalad át a színpadon hídban, ahogy mások még a villamos után sem. De beszélhetnénk még a trambulinos artistákról, akik a jelek szerint valóban ki tudják kapcsolni a gravitációt, esetleg a teniszlabdás zsonglőrködést új szintre emelő művészről – a közös mindannyiukban az, hogy minden számot olyan könnyedséggel adnak elő, hogy az ember képes elhinni nekik: ezek tényleg a világ legkönnyebben elsajátítható mutatványai.
A pörgős zenéktől, az energikus előadástól, az állandó zsongástól úgy telik el a bő másfél óra, mintha csak húsz perce kezdődött volna az egész. Csak a végén esik le, hogy azon kívül, hogy mindenki két-három főszámmal is készült, gyakorlatilag állandóan színpadon voltak: ha kellett, a mozgatható elemeket tologatták, vagy épp "csak" táncoltak. Ebből adódik az egész előadás bája is egyébként, és ettől lett emberi: hogy mindenki részt vesz mindenben, a saját számaikon kívül olyanokban is, amiben nem feltétlenül tudnak kiemelkedőt nyújtani. Például attól, hogy valaki jó zsonglőr, még nem biztos, hogy lenyűgöző táncos, vagy nem bénázza el az ugrálókötelezés legalapvetőbb mozzanatát. Mindezt azonban önfeledten, nem rástresszelve, tehát teljesen profi módon végzi.
Ha a kortárs cirkuszban fontos, hogy kijöjjenek a színpadon a karakterek, akkor az ID előadásban ezen kicsit még túl is léptek: nemcsak a karakterek, de a művészek egyéniségét is sikerült megmutatniuk, és ezzel a közvetlenséggel tudják magasabbra tenni a lécet, mint a nagy testvér Cirque du Soleil. Egy gigantomán szuperprodukcióból ugyanis pont az hiányzik, ami itt nagyon jól átélhetően volt jelen: hogy jól beazonosítható, akár kedvelhető egyéniségekből áll, akiket nem csak "műsorszámként", a saját 4-5 perces előadásuk erejéig lát a közönség.
Összességében a Cirque Éloize társulat úgy tud szórakoztatni és cirkuszt varázsolni egy sima színházterembe is, hogy közben fel sem tűnik, hogy sehol egy cilinderes majom, vagy sálnak használt kígyó. Ennek persze a gyerekek lehet kevésbé örülnek, ezért az új cirkusz világa talán nem is nekik való, viszont azoknak, akik közelebbinek érzik magukhoz a modern, kortárs művészeteket befogadható formában, és a Cirque du Soleilt is szeretik, érdemes lesz ellátogatni a Papp László Sportarénába április 22-én vagy 23-án.
