Manapság, amikor Ferenc Pápa teljes szívvel támogatja az egyházat választó homoszexuálisokat, furcsa belegondolni, hogy még akad, akit nemi orientációja miatt taszít ki egy keresztény közösség. Persze abban az országban, ahol hittankönyvek hirdethetik, hogy "a melegség halálos bűn", talán mégsem olyan meglepő a dolog. Így nem is csoda, hogy ez történt Kincses Marcellel, a Coming Out Könyv szerzőjével.
Marcellel dolgoztunk már együtt korábban, amikor az első magyarországi Szivárványcsaládok Napján szerveztem egy előadást alternatív gyermekvállalásról - akkor tolmácsként volt jelen. Már akkor azt láttam benne, ez a fiú még nagyon sokra viszi, hiszen érzékeny, profi, és nem utolsósorban bátor. A szerző ígéretesen induló lelkészi hivatását kényszerült feladni amiatt, hogy néhány évvel ezelőtt őszintén felvállalta homoszexualitását. És bár úgy fest, nem sokat vesztett - hiszen manapság szakmai konferenciák rendszeres vendége business coach-ként, a TEDx fellépője, tanácsadói szolgáltatását pedig a legnagyobb multicégek, non-profit szervezetek veszik igénybe - azért bőven van mondanivalója az LMBTQ közösségek hazai megtéléséről, "Sebestyén Balázsokról", és "Kerényi Imrékről"...
Mi tudatosult benned előbb: hogy meleg vagy, vagy az, hogy hívő vagy?
Két külön dimenzióról beszélünk ilyen szempontból, hadd árnyaljam a kérdésedet: azt nem ismertem fel, hogy hívő keresztény vagyok, mert az nem megtörtént velem, hanem aktívan választottam magamnak, és nap, mint nap választom, hogy Istennel járjak. Úgy is dönthetek bármikor, hogy megtagadom Istent (soha nem tennék ilyet, de megtehetem, szabadságom van rá). A melegséget valóban elkezdtem felismerni magamban, noha soha nem választottam magamnak. Nem kellett erőlködnöm érte, jött, akkor is jött, amikor egyáltalán nem akartam, hogy jöjjön, az életem eddigi elsöprő többségében azt akartam, hogy ne legyek meleg. Ha időrendi sorrendet kérdezel, ami az én észlelésemet illeti, előbb voltam keresztény, gyerekként megtértem, és csak valamivel később, tizenegy évesen voltam először szerelmes fiúba, ahogy arról be is számolok a könyvben.
Hogyan élted meg fiatal tiniként a kettőt? Előfordult, hogy az identitásod valamelyik aspektusát sutba akartad vágni, megtagadni?
Gyötrelmes éveim voltak tiniként. Akartam azt választani, hogy ne legyek meleg. Akartam azt is választani, hogy Istent kizárjam az életemből, és hagyjon békén, hadd élhessem meg a meleg vágyaimat. Valóban, egy időben fekete-fehéren gondolkoztam erről a kérdésről: vagy keresztény vagyok és Jézust követem, vagy meleg vagyok és ezzel a pokolba tartok. A kettő együtt nem megy. Tiniként végig úgy éltem meg, hogy a melegség az én Achilles-inam, az én személyre szabott kísértésem, ami fölött győzelmet fogok aratni Isten segítségével. Az energiáimat lekötötte ez a harc. El sem tudom képzelni, hogy milyen lett volna úgy felnőni, hogy békében lehetek magammal kicsi korom óta, hogy hagynak. Biztosan nem ugyanaz az ember lennék, mint ma. Ma erősebb ember vagyok, mert élet-halál harcokban edződtem, és úgy győztem, hogy a kérdés változott meg bennem, paradigmát váltottam.
Manapság rengeteg kritika éri a hazai hittanoktatást. Téged hogyan tanítottak a homoszexualitásról, mint ifjú keresztényt? Mit mondtak a tanáraid, a papok, az iskolatársaid a homoszexuaitásról?
A gyülekezetben ritkán jött föl a melegség témája, de amikor "divatba jött" róla beszélni - az utolsó években, amikor még jártam -, akkor úgy beszéltek róla a szószéken, hogy az az utolsó idők jele, az Antikrisztus eljövetelének az előszele, és a társadalmak biztos bukásának jele, amikor elkezdik tolerálni a homoszexualitást és ennek megfelelően tüzes szónoklatban ítélték el, mint egy különlegesen szörnyűséges bűnt. Melegnek lenni nem egyszerűen bűn, az Isten elleni sátáni árulás. Amikor ezzel kapcsolatban lelkigondozásra jártam a gyülekezetben egy lelkigondozóhoz, ő inkább egy pszichológizáló magyarázattal szolgált: hiánytünetnek gondolta a homoszexualitást: nem kaptam meg a szükséges szülői szeretetet, azért hajlottam el, mint egy gyönge növény, ami nem kap elég fényt a pincében. Ha elég szeretetet kapok, automatikusan meg fog szűnni ez a tünet. Sok szeretetet kaptam tehát, a melegség pedig maradt.
Tanároktól semmilyen szinten nem jött fel a téma, felvilágosító órára sem emlékszem ilyen szempontból, ahol talán fel kellene merülnie ennek. Helyette megtudtuk, hogy nem a gólya hozza a gyereket és hogyan kell felhúzni az óvszert. Az iskolatársaim általános iskolában, főleg a fiúk, bár nem hitbeli meggyőződés vezette őket, de ha igazán meg akartak valakit alázni, akkor köcsögnek, buzinak hívták az illetőt, engem is. És ez megállás nélkül ment. Ez egyet jelentett a kiközösítéssel is.
Mikor és hogyan jött el az a pont, amikor úgy érezted, változtatnod kell, és őszintén ki kell állnod önmagadért?
Az ifipásztori lemondásom még nem az önmagamért, mármint a meleg énemért való kiállás egyenes következménye volt. Akkor "csak" azért mondtam le, mert éreztem, hogy annyira ellep a kétségbeesés és bűntudat, hogy annak az Istennel való kapcsolatom, és ennek következtében a szolgálatom látja a kárát. Egyszerűen nem tudtam tovább csinálni. Ez is egy kiállás volt önmagamért: tudni kell nemet mondani, amikor nem tudsz már valamit tovább csinálni. De ez még nem a melegség aktív felvállalása volt. Amikor lemondtam, beláttam, hogy én most beáldoztam a teljes karrieremet, a hivatásomat, az állásomat, a közösségemet, a barátaimat, a szellemi családomat. Felismertem, hogy akkora árat fizettem, ami után akár meg is engedhetném már magamnak, hogy meleg legyek. Nem volt már mit veszítenem, mert el is veszítettem előtte szinte mindent. Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem a különbséget a folyamatban. A könyv megírásához is így érkeztem el, rájöttem, hogy ezt a történetet olyasvalaki tudja elmesélni, aki végigment az úton. És nem fogja olyasvalaki elmesélni, akinek még van veszítenivalója. Nem szimplán csak hívő vagyok, a hivatásomat tettem fel erre a hitre.
Miután bejelentetted, hogy meleg vagy, hogyan reagált a családod és az egyházi közösség? Feltételezem, nem volt egy könnyű menet...
A családom tudomásul vette, hogy lemondtam, és állást kell keresnem. Biztosítottak afelől, hogy szeretnek. Az mellékes szál volt, hogy meleg vagyok, a traumám elsősorban az volt, hogy a hivatásomtól fosztottak meg, és az állásomtól, meg a többi fent említett dologtól. A családomat igazán nem tudtam bevonni ennek a traumának a mélységébe, hiszen nem voltak elfogadóak a melegségemmel. A praktikus része volt a kérdés, hogy milyen önéletrajzokat kell most írnom, hogyan kell állást keresni, erről tudtam inkább kommunikálni a családdal, semmi ennél mélyebben fekvő dologról. Sebzett voltam és a család inkább volt küzdőtér, mintsem mentsvár a melegségemmel kapcsolatban.
A gyülekezet csalódott volt, hogy nem váltom be a hozzám fűzött reményüket, hogy ifipásztor, majd idővel pásztor legyek. A fiatalok megbíztak bennem, szerettek, és az ő csalódásuk még nagyobb lehetett, úgy érezhették, hogy cserbenhagytam őket, és a közösen szőtt álmainkat. Nekem is nagyon fájt cserbenhagyni őket. Ehhez semmi köze még a melegségemnek, csak a lemondásomnak. Az a kevés ember a gyülekezetben, bizalmas barátaim, akinek elmondtam, hogy melegként szeretnék élni ezután, rajtuk láttam, hogy van bennük egyfajta hallgatólagos megértés, nem mondták volna soha, hogy hajrá, szurkolunk, de látták, hogy a végletekig elmentem, mindent megpróbáltam, és egyszerűen nem ment. Nem tudtak semmit mondani, amit ne próbáltam volna már meg ezerszer, ezért már inkább nem mondtak semmit.
Írtál korábban könyvet? A kezdetektől tudtad, hogy képes leszel erre - szavakba önteni a történetedet, a gondolataidat?
Nem, nem írtam, ez az első könyvem. Ha valaki öt évvel ezelőtt, amikor épphogy előbújtam, csak azt mondta volna nekem, hogy én facebookon lájkolni, kommentelni, urambocsá' megosztani fogok bármilyen lmbt tartalmat, amit ismerősök láthatnak, akkor bizalmasan ajánlottam volna neki egy kiváló pszichiátert, mert neki bizony elmentek otthonról - nemhogy könyvet írjak! Ez teljességgel elképzelhetetlen volt a számomra. Szép suttyomban követtem a Te facebook oldaladat, kedves Kristóf, és csodálattal vegyes irigységgel követtem figyelemmel, hogy milyen szabadon vállalod önmagadat, Matant, az akkor még csak barátodat, ma már férjedet. Sokat jelentett nekem, hogy Te vagy, noha nem ismertük egymást. Csendben elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy ha nekem ilyen sokat jelent látni mást a környezetemben, ahogy felvállalja önmagát, akkor ez az út igenis választható.
Gondolom a kötetet a hozzátartozóid is elolvasták. Kaptál visszajelzést családtól, rokonoktól, vagy másoktól, akik korábban elutasítottak és félrelöktek?
Viszonylag kevesen olvasták még, hisz alig pár hete publikáltam. Nagyon szép folyamatban vagyunk benne a családommal, nagy hatással volt rájuk a könyv, és nagyon jó beszélgetések kerekedtek máris belőle. Nekem már csak ezért megérte megírni, és minden más csak ráadás, ami ezután jön. Az én szempontomból már megtörtént, amit remélhettem, de ez a ráadás is elkezdett már jönni: Ausztráliából írt rám egy ismerősöm ismerőse, hogy mennyire sokat adott neki a könyv és már sokaknak tovább küldte. És még sorolhatnám...
Elképzelhetőnek tartod, hogy az egyház közelében maradsz, és segítesz olyanoknak, akik hozzád hasonló cipőben járnak?
Olyan érdekes az élet, tudod, én tényleg elgyászoltam annak idején, hogy voltam egyszer lelkipásztor... Úgy éreztem akkor, hogy ezt örökre elvették tőlem, én pedig odaadtam. A könyv miatt értettem én írás közben is, hogy az olvasók úgy fognak majd megismerni, mint lelkészt, de én azóta már más szakmai identitásokat szereztem: szupervizor, business coach, angol-német-magyar tolmács vagyok a saját vállalkozásomban és élvezem, amiket csinálok. Bár ezek az évek arra is tanítottak, hogy ne címkézzem magam, és csak egyszerűen ember legyek. Ha Isten most új ajtókat nyit nekem, akkor megbeszélem Vele, hogy merre menjünk ezután. Izgalmas kérdés ez, dolgozom vele... Ha van szerep, ami közel áll hozzám, az az, hogy facilitátora legyek a befogadásnak, a változásnak. Coachként sem teszek nagyon mást, facilitátor, katalizátor vagyok szakmai helyzetekben. A kliens dolgozik magán, én pedig tartom őt közben, néha kérdezek. Szerintem van bőven elég egyház, gyülekezet ebben az országban, köztük jók is, vannak erőforrások, nem kell ezeket újra feltalálni. Az egyházaknak lenne jó újragondolni a küldetésüket a melegekkel kapcsolatban. Itt vannak az egyházak, és itt a melegek, jó lenne egymásra találnia ennek a két csoportnak. Ki fog derülni, hogy merre hív az élet, és majd arra megyek, amerre az élet megy bennem.
Mi a véleményed a homoszexualitás általános megítéléséről ma Magyarországon? Mennyire tartod tragikusnak vagy épp jónak a helyzetet?
Tudod, én elég fatalistán álltam a helyzethez. Semmi jót nem vártam, se az egyháztól, se a társadalomtól, és kellemes meglepetés volt, amikor éppen mégis történt valami jó. Én csak öt éve kísérem figyelemmel, hogy mi megy a médiában, a közéletben a melegséggel kapcsolatban, amióta előbújtam. Nekem az például új jelenség, olyan két éve észlelem, hogy az általam olvasott online magazinok cikkeznek arról, ha valaki valahol buzizott egyet. Előtte nem szólaltak meg. Hogy rámutatnak, hogy ez egyáltalán nem oké. Szerintem ez már nagy előrelépés. Három éve vagyok kinn a Budapest Pride felvonuláson. Idén tavasszal mondtam is a barátaimnak, hogy meg fogják látni, az idei Pride-ot mára heteró szövetségesek fogják elvinni a hátukon! Így is lett. A "Nyitottak vagyunk" kezdeményezésben cégek, szervezetek vonulhattak, kifejezhették a szolidaritásukat. Több mint ötszáz(!) szervezet csatlakozott a kezdeményezéshez, én is cégként vonultam akkor közöttük, a vállalkozásommal. Coachként, szupervizorként különösen foglalkoztat az lmbt munkavállalók helyzete Magyarországon, nyilván a saját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent ez, mind személyes, mind szakmai vonatkozásban figyelem tehát a fejleményeket. Szerintem nagy dolgok történtek ilyen szempontból az idei Pride-on és ez az irány jövőre csak egyértelműbb lesz. Választások után leszünk, akármi is lesz az eredmény, lesz dolgunk. Összességében optimista vagyok. Ezt Sebestyén Balázsok, Kerényi Imrék sem tudják beárnyékolni.
Feltételezem, hogy ezzel nincs vége a küldetésednek. Várhatunk tőled következő könyvet?
Ha lesz mondanivalóm, papírra fogom vetni. Több lábon állok jelenleg így, szabadúszóként is; vannak futó munkáim, azt hiszem, az élet visz majd és mutatni fogja az utat. Jó érzés most tudni ezt a szabadságot megengedni magamnak. Hogy semmi sem muszáj, de mindent szabad. Most azt az időszakot élem, tanulom egyre jobban élni, hogy megengedjem magamnak, hogy arra menjek, amerre igazán menni akarok. És rettenetesen élvezem!
Bár a saját előbújásod hiteles történetét írtad meg, végül úgy határoztál, művésznéven jelenteted meg a könyvedet. Miért érezted ennek szükségét?
A válasszal sem most, sem a könyvben nem maradtam adós. A könyv végén kifejtem ennek az okait, de itt most röviden: a családom nem választotta a publicitást, és szeretném őket védeni. Nekem pedig vannak szorongásaim, hogy kiből milyen reakciót fog kiváltani az írásom, és hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a számomra nagyobb biztonságot jelentő művésznevet választom. Fontos volt számomra ellenállni a "kell" kényszerítő hívószavának, miszerint ki kell raknom a nevemet. Semmit nem kell, sőt, minden az én döntésem. Erről szól a történetem is, hogy megtanultam idővel saját döntéseket hozni. Azt belátom, hogy érdekes fordulat ez egy coming out történet végén, de vállalom a döntésemet és abban bízom, hogy az Olvasó is kihallja a szempontokat, amelyeket a könyvben kirakok ezzel kapcsolatban.
Kincses Marcell belátásról, Istenről, önértékelésről
"Azt hiszem, amire az évek alatt eljutottam, az a belátás és a megengedés. Belátás, hogy ez az izé, ez marad. Amióta serdülőkorba léptem, ez a vágy ott volt. Nem ment el, maradt. Belátás, hogy ami ennyire itt van, azzal most már érdemes szóba állni, máshogy, mint eddig. Itt jön a megengedés. Ami jönni akar, az hadd jöjjön. Nem haragszom már rá. De nem is félek már tőle. Megengedem neki, hogy legyen. Nagy lépés volt ez nekem. Zsigerből jött az ellenállásom, a kontrollom, a hallgatásom, évekig így kommunikáltam a lényemnek ezzel az oldalával, mint egy tőlem idegen, rajtam kívül álló fenyegető veszéllyel. Valóban új keretbe helyeztem az egész kérdést. Hogyha a melegségem az elidegeníthetetlen részem, én így működöm, akkor ez a normális, és jól van ez így. Rehabilitáltam önmagam, hiszen valakinek meg kellett tennie."
"Ami történt, az az volt, hogy ezen az úton ráléptem arra az ösvényre, amit úgy hívnak, hogy a „nem- tudom”. A hit egy olyan műfaj, ami a misztériumot ragadja meg. Van egy finom választóvonal a hit megélésénél a bizonyosság és a nem- tudom között. Egyiket se „tudom-tudom”, hanem hiszem, de van olyan, amikor hit által bizonyosságod van valamiről, ami fényesen ragyog azután a lelki szemeid előtt, és bizonyossággal hiszed a szívedben. A nem- tudom, pedig egész egyszerűen nem- tudom, és mégis hitben ráhagyatkozol. Valahogy így voltam a melegségemmel Isten előtt: nem- tudom. Halványlila gőzöm sincs, hogy Isten valójában mit gondol róla, és mégis tudom, hogy szeret, ez nem kérdés. És ez elég volt! Kényelmetlen állapot, és mégis élhetővé vált a számomra a nem- tudommal való együttélés. Már nem volt ijesztő, nem volt fenyegető ez a nem- tudom. Nem féltem tőle, egy kicsit sem. Tudtam, hogy Istennél van ez a dolog, és én pedig jól vagyok Istennél. Többet nem tudok. És nem hiányzik ez a tudás ahhoz, hogy jól legyek."
"Arra jutottam, hogy szép dolog a fegyelem, szép dolog az ambíció, de van, amikor egész egyszerűen meg kell tudnod magadnak bocsátani. Ez az út vezetett előre. El kellett engednem magam felé azt a vélt tartozást, amit felróttam magamnak. Rendben van, hogy egy ideig most a kis seggemen csücsülök a földön, ez egész egyszerűen, rendben van! Senki nem bánt érte, én se bántsam már magam tovább! „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – szól az újszövetség szeretet-parancsának második fele. Hogyan szerettem én magam ezekben az időkben? Jól járnának mások, ha úgy szeretném őket, ahogy önmagam szeretem? Meg kellett tanulnom engedélyt adni magamnak arra, hogy gyenge legyek, hogy ne legyek tökéletes. A helyzet az, hogy nem vagyok tökéletes, de hogy élem meg ezt az állapotot? Tudom magam igazán átölelni és csak hátradőlni, lazítani? Ez szintén nagy hozadéka volt ezeknek a nehéz időknek. Olyan módokon tapasztaltam meg saját magam, ahogyan korábban nem, ami előrevitt."
