Megvan az az osztálytársnő, akit gimiben még Erzsinek hívtak, a húszéves osztálytalálkozóra viszont már Elisabethként érkezett? És a régi haver a lakótelepről, aki ma már kizárólag annak köszön vissza, aki Prada cipőt, Gucci övet, Tom Ford napszemüveget, és profin belőtt sérót visel? No meg persze a szomszéd, aki miután felvették eladónak valamelyik pláza ruhaüzletébe azonnal “divattanácsadó” és “personal shopper” lett a Facebookon?
Mindenki proli, kivéve én
Woody Allen legfrissebb filmjének főhősnője, Jasmine (eredeti nevén Janette) éppen ez a típus. De ahhoz, hogy ezt megértsük, kicsit közelebbről is meg kell ismekednünk vele. Örökbefogadott kislányként érkezett húgával, Gingerrel egy középosztálybeli családba. Aztán úgy alakult az élet, hogy Ginger már tinédzserként elmenekült az új családjától, és úgy döntött: inkább megáll a saját lábán valahogy (nagy nehezen), mint hogy elviselje az állandó “bezzeg Janette”-ezést. Nővérének ugyanis különleges tehetsége volt ahhoz, hogy finom úrihölgyként viselkedjen, míg Ginger tökéletesen kimeríti az imádnivaló, humoros és édes, de végtelenül egyszerű proli fogalmát. Legalább is Janette szerint, aki - miután Jasmine-ra változtatta a nevét -, összeszedett egy milliomos New York-i üzletembert, és onnantól fogva sínen volt az élete. Látszólag.
A Park Avenue-ról a putriba
Amikor azonban Ginger és – szintén proli – férje vendégségbe érkeznek hozzájuk, Jasmine kiborul, amiért kénytelen elhanyagolni pilates- és jógaóráit, hogy ízléstelenül öltözködő és nevetségesen szegény testvérével mulassa az időt. Ennél még az is jobb megoldásnak tűnik, hogy lepasszolja őket a férjének, mondván: vonja be őket valamelyik üzleti vállalkozásába. Mivel Gingerék épp most nyertek egy kisebb összeget szerencsejátékon, van is egy kis befektetnivaló pénzük, így mindenki jól jár. Azaz jól járt volna - ha pár évvel később nem derül ki, hogy Jasmine férje professzionális adócsaló. A Park Avenue legirigyeltebb milliomosfelesége így egy pillanat alatt pénz, menő barátok, férj és remény nélkül marad, és nincs más választása, mint San Franciscóba költözni - Ginger parányi lakásába, ahol számára minden és mindenki elképesztően gusztustalan, szánalomraméltó, és ciki. De azért a bárszekrényre persze rájár.
Xanaxmennyország, emberségpokol
Jasmine azt állítja, újra akarja kezdeni az életét, ám körülötte mindenki csak annyit tapasztal meg ebből, hogy azt várja, mikor érkezik meg egy szőke (vagy tökmindegy, milyen, csak gazdag legyen) herceg fehér Jaguárral, ő meg addig is merevrészegen poroszkál és osztja az észt. Ha pedig bárki pedzegetni meri, hogy talán némileg ő is felelős a helyzetéért, amibe belepottyant, instant idegösszeroppanást produkál. Dolgozni nem akar (hiszen bolti eladónak lenni megalázó), igazi barátságokat kötni eszében sincs (hiszen a legtöbb férfival még beszélgetni is derogál számára), viszont tökre szeretne lakbrenendező lenni, csak hát ahhoz ugye, iskolába kéne járni. Így aztán nem marad más lehetőség, mint visszatérve a régi gyerekkori szokásához, többnek, másnak, jobbnak, gazdagabbnak, műveltebbnek és boldogabbnak tetteti magát, mint amilyen – hátha ismét a horgára akad egy nagy kövér hal, akit kizsigerelhet.
Hát ez Jasmine – Cate Blanchett csodálatos alakításában, Woody Allen zseniális filmjében. És minderről nem csupán egy filmajánló erejéig akartam írni – bár a film minden kétséget kizáróan az év egyik legizgalmasabb alkotása, és tényleg vétek volna kihagyni.
Aki elfelejti honnan jött, azt seggberúgja a karma
Ám az igazi “téma” a társadalmunkban elképesztően gyakori személyiségzavar, amelynek Jasmine tökéletes megtestesítője. Gyűlöli valódi önmagát. Megveti a saját életörülményeit, és méginkább azokét, akik nála is egyszerűbben élnek. Persze azzal önmagában semmi gond, hogy valaki felfelé akar lépdelni a szociális létrán, vagy hogy pénzt akar keresni. Az viszont már annál nagyobb para, ha kizárólag önös célokra használja azt, amit összekuporgatott. És egyébként is, a vagyon és presztízsszerzés helyes módja nyilvánvalóan nem az, hogy mások hátán kapaszkodunk fel, és elfelejtjük, honnan érkeztünk. Mégpedig azért nem, mert bármilyen szégyentelenek vagyunk is, a karma még nálunk és szégyentelenebb, és minél magasabb luxuskastélyt építettünk hazugságokból és mások kihasználásából, annál nagyobb torony szar omlik majd vissza a saját fejünkre.
A boldogságon nincs Louis Vuitton embléma
Az okos ember ilyenkor kimászik a szarból, és vállalva a felelősségét, kőkemény munkával, rendíthetetlen tisztességgel, és másokat segítő önzetlenséggel tisztára mossa magát – leginkább önmaga előtt, mert ideális esetben ekkorra már rájött, hogy nem mások szemében kell csodálatosnak tűnni. A Jasmine-szindrómás – csak hogy ne használjuk az ostoba szót – kikaparja magát a szarkupacból, és azonnal bűnbakot keres bárki személyében, aki szembejön vele, majd a saját galádságaitól továbbra is büdösen-mocskosan beparfümözi magát, megigazítja a haját, és semmit sem tanulva az esetből, újra és újra megkísérli a mennybemenetelt - mások hátán (és szívén) taposva.
És mi lesz a vége? Vagy újra és újra visszazuhanva megtanulja, hogy az ember nem attól érzi magát jobban a bőrében, hogy szembeköpi a saját tükörképét, és rajzol helyette egy másikat. Hanem attól, hogy képesek vagyunk azt mondani: oké, megtapasztaltam, hogy egy gazdag pasitól/nőtől, egy Louis Vuitton táskától, és a múltam megtagadásától, a szeretteim elutasításától, és az általános önbecsapástól várni a boldogságot nem csak hogy hülyeség, de még csak nem is célravezető. A második, ennél is fájdalmasabb eshetőség az, hogy az illető soha életében nem tanul semmit, és félreértelmezve az égi jeleket egyre inkább csak azt hangoztatja, hogy az élet kegyetlen, a sors pedig sosem fair. Az ilyen emberből lesznek a csíkszájú, összevont szemöldökű, kelletlen, mogorva öregek, akik magányosan haldokolnak évtizedeken át, és az égvilágon semminek sem képesek örülni többé – így aztán igazából mindegy, hogy mennyi pénzük van... vagy nincs.
Jasmine a tükörben
Woody Allen idei nagy dobását sokan nem tudták besorolni semmilyen műfajba: tele van komikus jelenetekkel, de vígjátéknak morbid, és bár renkívül mély, mégsem veszi elég komolyan magát ahhoz (szerencsére), hogy filmdrámának nevezzük. Én ezért aztán leginkább életrajzi filmnek nevezném – erre pedig mondhatja bárki, hogy ugyan már, hiszen Jasmine története nem igaz történet alapján született meg. Az én válaszom pedig annyi volna, hogy szótlanul felemelnék egy tükröt. Mindegy, ki néz bele – az exosztálytárs, a gyerekkori haver, a szomszéd, vagy éppenséggel mi magunk -, Jasmine tragikomikus ámokfutása mindannyiunk agyát, szívét, és lelkét helyrerázza majd kicsit.
