A Művészetek Palotájára sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy ízléses épület. Mintha egy óriás megevett volna egy marék óriáslegót, és azt szépen kihányta volna a Duna partjára. Ebben a frusztráló közegben rendezték meg Karafiáth Orsolya estjét, ami lényegében arról szólt, hogy boldog-boldogtalan a műsorvezető-moderátor segítségével elmondja, mennyire fantasztikus nő is ez a Karafiáth Orsolya.
A költőnő-kultúrdémon stílusa nagyon megosztó: vagy rettenetesen gyűlölik, és egy ripacsnak tartják, vagy pedig nagyon szeretik különcsége, eredetisége miatt.
Az összművészeti irodalmi show-t a következő mézesmadzaggal ajánlották a nagyérdemű figyelmébe: „Posztmodern díva? Lírikus celeb? Sokféle tevékenysége miatt ő leginkább Kultúrdémonnak szereti nevezni magát. Az is jó, az egyszerűség kedvéért mégis maradjunk a „jelenség”-nél, akiben békésen megfér a Művészetek Palotája és a kereskedelmi tévéstúdió, az irodalmi színpad és a Vacsoracsata, az aukcióvezetés és a modellkedés, a koncertezés és a forgatókönyvírás, a Nők Lapja, az Elle, a Le Femme és a legrangosabb irodalmi folyóiratok.” Ebből azért nagyjából már sejthettük, mire számíthatunk, de azért mégis leesett az állunk, amikor élőben láthattuk a költőnőt kultúrdémonkodni. Igazán bájos epizód volt például, amikor a műsorvezető megkérdezte Karafiáthtól, mik voltak a legkeményebb kritikák, amivel munkáit illették. A primadonnának öltözött költőnő válaszult egy tömör és lényegretörő összefoglalót idézett fel válaszul: „Karafiáth egy sötét gyökér.” Mint elmondta, rémálmaiban visszatérnek a negatív kritikák, de megpróbálja kizárni ezeket az életéből. Nem nagyon tudja megrendíteni semmi: "olyan, mintha az agyam ketté lenne osztva, és arra lenne kihegyezve, hogy csak a pozitív dolgokat idézze fel".
Mesélt mentoráról, a Népszabadság versrovatának vezetőjéről, Varga Lajos Mártonról, aki 18 éves kora óta istápolja őt. Hallhattunk (legújabb) zenekaráról is, a Fekete Macskáról, ami szerinte nagyszerű ötvözete a zenének, a költészetnek és a színháznak.
A primadonna mellett láthattunk divatbemutatót, és hallhattuk Harcsa Veronikát, aki Karafiáth végtelennek tűnő stand upja közben szomorúan, ázott verébként üldögélt a sötétben, kezében a mikrofonnal, fejét lehorgasztva.
A 2 órás Karafiáth-ünnepnek olyan hangulata volt, mint a régi általános iskolámban az Arany-napoknak. Mivel a suli Arany János nevét viselte, így ezt az ünnepélyt minden évben megrendezték, persze műsorral, amelyen a költő verseit szavaltuk, életének lényegesebb momentumait idéztük fel. Gyűlöltem, persze, ahogy mindenki más is. A Karafiáth-est pedig csak annyiban különbözött mindettől, hogy költőnő még él, így ő is boldogan ünnepelte magát, és hogy nálunk, az Arany-napon sosem volt divatbemutató.
